– A mai, június 16–i beszélgetésünknek van egy apropója. Tudja, mire gondolok?

– Megmondom őszintén, kapásból nem jut eszembe, nem.

– Ma 140 éves szeretett klubja, az Újpest.

– Valóban, 1885-ben alapították, tehát akkor igen, 140 éves. Igen, 1985-ben volt a centenáriumi ünnepség. Ezek szerint azóta elszaladt negyven esztendő...

– Igaz, hogy egy idős utánpótlásedzőn múlt, hogy nem a Ferencvárosnál kötött ki?

– Nem tudom, milyen fordulatot vett volna a pályafutásom, az életem, de tény: tizenegy évesen a Fradi-pályán jelentkeztem labdarúgónak, de egy ősz hajú, ősz bajszú ember azt mondta, „Fiacskám, betelt a létszám, gyere jövőre!” Én viszont nem tudtam várni egy évet, másnap egy osztálytársam hívására jelentkeztem a Dózsa-ifibe, aztán ott ragadtam a Megyeri úton...

– Ahol aztán kilenc magyar bajnoki címet nyert a lilákkal, miután 1965-ben bemutatkozott a felnőttcsapatban.

– Ráadásul góllal mutatkoztam be, hogyan is tudnám elfelejteni – üröm az örömben, hogy csak 2–2-t játszottunk a Doroggal.

– Korábban azt nyilatkozta, az 1968-as mexikói olimpiai aranynak nem tudott felhőtlenül örülni. Miért?

– 1968 májusában mutatkoztam be a magyar válogatottban, ősszel már olimpiai bajnoknak mondhattam magam, de arról az évről mégsem ez jut legelőször eszembe, hanem az, hogy hiába rúgtunk 102 gólt, mégsem sikerült megnyerni a bajnokságot. Ez azért bánt, mert ha mi leszünk az aranyérmesek, akkor most tízszeres bajnoknak mondhatnám magam.

– Minap volt még egy jeles évforduló: negyvenhárom éve annak, hogy az 1982-es vb-n kétszer is betalált Salvadornak, a 10–1-es végeredmény pedig máig rekord, ugyanis Magyarország az egyetlen a foci vb-k történetében, amely két számjegyű gólt rúgott egy mérkőzésen.

– Sokkal jobbak voltunk, mint az ellenfél, nekünk minden bejött, de hát ez látszott a számszerű eredményben is, ugye. Azért is emlékezetes, mert két gólt rúgtam, de hát tulajdonképpen ez is csak egy mérkőzés volt a sok közül, nem csináltunk belőle nagy ügyet, mentünk tovább. Azt azonban ne feledjük, hogy Salvadort Belgium csupán 1–0-ra, Argentína pedig 2–0-ra verte. Az argentinoktól elszenvedett vereség ellenére meglehetett volna a továbbjutás a csoportból, ha 1–0-s magyar vezetésnél Alexandre Czerniatynski nem egyenlít egy balszerencsés góllal a hajrában – akkor már csapattárs voltam vele az Antwepenben. Azt se feledjük, azelőtt a belga kapus, Jean-Marie Pfaff leterített engem, amiért ki kellett volna állítani. Pfaff nem messze lakott tőlünk Antwerpenben, sokszor mondogatta viccesen: azért ütött el, mert nem akarta eltörni a lábam…

– Az erdélyi magyarok számára a ’82-es vb selejtezőjében, 1981 május 13-án a Romániának szerzett gólja a legemlékezetesebb. Az akkori válogatott tagjai átérezték a mérkőzés tétjét az erdélyi magyarok szempontjából, hogy mit is jelentett nekünk a diktatúra éveiben egy magyar–román meccs?

– Persze, mindannyian tisztában voltunk a mérkőzés jelentőségével, sokat számított nekünk is a románok legyőzése. Nekem személy szerint azért is különleges mérkőzés volt, mert Bölöni Laci személyében egy barátom játszott a román válogatottban. Magáról a mérkőzésről már halványabb emlékeim vannak, viszont a gólomra világosan emlékszem: Bálint Laci labdavezetéssel beindult a félpályáról, de hosszan szöktette magát. Ștefănescu valószínűleg haza akarta gurítani a labdát Iordachenak, én pedig már a labda érintésénél éreztem, hogy van keresnivalóm. A jobb szélről szaladtam befelé, a kifutó kapus előtt ballal kicsit alányúltam a játékszernek, s a kapus felett a hálóba lőttem. Ezzel a góllal nyertünk, és a bukaresti visszavágón gól nélküli döntetlent játszottunk. Jó csapatunk volt, de mégiscsak fegyverténynek számított, hogy az angol, norvég, svájci, román, magyar ötösből kijutottunk a világbajnokságra.

– A románok ellen szerzett gólját, miként sok másikat is, meg lehet találni különböző videómegosztó portálokon, azt viszont nem, amikor öt gólt rúgott a Ferencvárosnak, és tízes osztályzatot érdemelt ki a meccs után. Önnek sincs meg ez a felvétel?

– Számtalanszor, számtalan helyen próbáltam már megszerezni ezt a felvételt, hiszen nem mindennap rúg az ember ötöt a Fradinak, ráadásul egy olyan mérkőzésen, amikor 8–3-ra nyertünk ellenük az Újpesttel. „Nyomozásom” alatt arra jutottam, hogy később egy mezőgazdasági műsort másoltak a kazettára, szóval a meccset törölték, sehol sincs már nyoma, csak az emlékezetekben. Arra azért kíváncsi lennék, ha a Fradi nyer 8–3-ra, akkor meglenne-e a felvétel…

– Elképesztően gazdag pályafutásából mi lenne az az egyetlen dolog, amit kiemelne, amire a legszívesebben emlékszik vissza?

– 92 alkalommal voltam válogatott, kilencszer nyertem magyar bajnokságot, ebből hetet zsinórban, háromszor lettem gólkirály, tehát tulajdonképpen nincs okom a panaszra, de talán mégis a románok elleni győzelmet emelném ki, mert hát az én gólommal nyertünk és jutottunk ki a világbajnokságra.

– Anekdota, miszerint azért volt „csak” 92-szer magyar válogatott, mert nem akarta beérni a százegy válogatottságával az akkori rekordert, Bozsik Józsefet?

– Ez pontosan így történt. Szepesi György, aki akkor a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke volt, kapacitált, hogy legyek rekorder, százszoros válogatott én is, de megmondtam neki, Gyuri bácsi, nekem az Aranycsapat jobb fedezete, Bozsik „Cucu” volt a példaképem, hogy jövök ahhoz, ki vagyok én, hogy többször legyek válogatott, mint ő?

– Azóta sem bánta meg ezt a döntését?

– Dehogy bántam, azért 92-szeres válogatott sem volt mindenki. Így döntöttem, ez egy gesztus volt Bozsik előtt, mert amit ő elért, azt nehéz lenne felülmúlni.

– A magyar élvonalban 16 idényt húzott le, és ebben az időszakban mindössze egyszer, 1966-ban nem végzett az első három között a Dózsával, negyedikek lettek. Ez fájó emlék?

– Nem is tudtam erről, hogy egyszer negyedikek voltunk. Valami történhetett, hogy lemaradtunk a dobogóról… Egyébként megpróbálok mindig a jóra emlékezni. De hogy negyedikek lettünk? Hm, ennek valami oka csak lehetett…

– Követi mostanában az Újpest szereplését?

– Hát, követni követem, de fájó szívvel. Tulajdonképpen ez már nem az az Újpest, ami az én időmben volt, azt sem tudom, ki kicsoda, nem ismerem meg őket. Nem is nagyon mélyedek bele, hogy mi hogy lesz a csapattal, mert ez már nem az én Újpestem.

– Lát esélyt arra, hogy az Újpest ismét a magyar futball meghatározó szereplőjévé váljon?

– Ehhez elsősorban egy stabil alapokon nyugvó, jó háttér kellene. Na meg egy olyan csapat, amit mindenki ismer, mindenki kívülről fújja az összeállítást. A mi időnkben szinte mindig ugyanazok szerepeltek a meccseken, és tulajdonképpen ez a siker egyik kulcsa is. Könnyebb olyanokkal együtt játszani, akik jól ismerik egymást. Mi naponta kétszer edzettünk, jól összeszokott, összerázódott társaság volt. A Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó olyan csatársor volt, amit bizony igen sokan ismertek, még a magyar határokon túl is.

– Mi a véleménye a mai magyar bajnokság színvonaláról? 

– Jelenleg Spanyolországban élek, de innen is követem a magyar bajnokikat, amit tudok, megnézek. Azt látom, hogy nincsenek tele a lelátók, nincs az a hangulat, az a körítés, mint régen. A játékosok manapság megsértődnek, ha nem játszhatnak eleget, folyton cserélgetik az edzőket, ezek nem olyan jelzések, ami arra utal, hogy egyhamar magasabb lesz a színvonal.

– Gondolom, hogy egy mai középszerű NBI–es játékos és az Önök akkori bérezése között jókora különbség van a maiak javára…

– Ebbe nem akarok különösebben belemélyedni, de már abban az időben is téma volt, hogy mi nem voltunk úgy megfizetve, mint ahogy kellett volna. Viszont nem csináltunk ebből ügyet, mert nagyon szerettünk nyerni, abból a tizenegy újpesti játékosból legalább tíz „nyerő típusú” volt. Mi azzal voltunk mindig elfoglalva, hogy nyerjük meg a következő meccsünket. Büszkék voltunk egy-egy nyertes találkozó után, büszkék voltunk a bajnoki címekre, s nekünk ennyi elég is volt. Az a pénzösszeg, amit a maiak keresnek, teljesen abnormális dolog, de ez már nem a mi ügyünk…

– Mi a véleménye a Magyar Labdarúgó Szövetség legújabb szabályozásáról, miszerint kötelezően öt magyar játékost kell szerepeltetni mérkőzésenként? Hozhat ez közép- vagy hosszú távon változást?

– Szerintem ez jó szabály, és hozhat pozitív változást. Amikor 33 évesen kikerültem a belga Antwerpenbe játszani, akkor ott az volt a belga szabály a labdarúgásban, hogy csak három külföldi szerepelhet a csapatban. És hát válogatott szinten is látjuk azóta is ennek az eredményét.

– Tehát ez már a nyolcvanas években így működött Belgiumban?

– Igen-igen. 1980-ban, amikor Belgiumba igazoltam, akkor azt mondták, oké, mehetek, én vagyok a harmadik külföldi a csapatban, több már nem jöhet – azokban az években ugyanis vagy tíz magyar labdarúgó is Belgiumba igazolt. És ezt ott be is tartották, hanem pontlevonással sújtották a klubokat, tehát szankciók is voltak.

– Ismét visszatérve mára: mi a véleménye a mostani magyar válogatottról? Sikerül kijutni negyven év után világbajnokságra?

– Nagyon remélem, hogy sikerül! Reális az esély erre, mert van néhány nagyon jó játékos a válogatottban, akikre lehet építeni. Kell egy kis szerencse is, mert hát a futballsikerekhez az is kell. Mindenképpen esélyesnek tartom a magyar válogatottat, hogy kijusson a világbajnokságra. De fontos, hogy bármilyen mérkőzésről legyen szó, bárki is legyen az ellenfél, mindig a maximumot kell nyújtani, mindig meg kell próbálni nyerni. A játékosok ezzel tartoznak a szurkolóknak, és  saját maguknak is.

– A magyar topfutballisták hétről hétre kiemelkedő teljesítményt nyújtanak klubcsapataikban, viszont a válogatottban valamiért nem tudják ugyanezt megismételni. Egyetért ezzel?

– Mindenképpen! Igen, ez egy furcsa dolog, mondjuk az én időmben is volt erre példa, hogy a klubban valaki jól játszott, a válogatottban pedig nem. Ennek több oka is lehet, elsősorban szerintem lélektani tényezők. És ma már rengeteg klubból hívják be a játékosokat, nem úgy, mint régen, hogy a Fradi és az Újpest jelentette a válogatott gerincét, ráadásul micsoda Fradi és micsoda Újpest volt akkor! Nincs meg az az összeszokottság, úgy látom, mint régen, amikor például az én időmben csak az Újpest hét játékost adott a válogatottnak. Meg talán már nincs meg az a motiváció sem a játékosokban.

– A címeres mez viselése azért önmagában elég motiváció kellene legyen…

– Bizony, a címeres mezt viselni, egy országot, egy nemzetet képviselni nem mindenkinek adatik meg. Nyilván, egy válogatott más szint, hiszen más nemzetek legjobbjai ellen kell megmérkőzni, nem a Nyíregyháza az ellenfél, mint a bajnokságban. Meg talán sok mai futballista ahhoz sem szokott hozzá, hogy a mostani mérkőzések előtt óriási a felhajtás minden médiumban, közösségi oldalakon, fel van fújva az egész, sokan úgy mennek ki a pályára, hogy már egy kicsit remeg a lábuk.

– Szokott a régi szép időkről, futballistaévekről, győzelmekről álmodni?

– Bevallom, hiába rúgtam közel 300 gólt pályafutásom során, a legtöbbre ma már nem is emlékszem. De van rengeteg korabeli újságom, itt minden szépen el van rendezve nekem, szóval lehetne nosztalgiázni, de én már lassan lezártam magamban azt a korszakot, mert nem vagyok olyan állapotban, amire büszke lennék. Sajnos kicsit le vagyok robbanva…

– A végére hagytam, bár lehet, hogy illett volna ezzel kezdenem. Hogy van?

– Köszönöm szépen, megvagyok. Most úgy beszélgetünk, hogy ülök egy székben, mert már nem tudok járni, a kezeimben sincs erő, van egy ilyen tartó, ami fogja helyettem a mobiltelefont. Nehezemre esik lenyelni ezt a békát, mert én életemben még sérült sem voltam, a kispadon sem nagyon ültem. 72 éves koromig jóformán soha semmi bajom nem volt. Borzasztóan nehéz…

– Türelmet és kitartást kívánunk ezúton is a székelyföldi sportbarátok nevében!

– Nagyon szépen köszönöm! Üdvözlöm a székelyföldieket, az erdélyi magyarokat, mindenkit, aki szereti a futballt, ami a világ legszebb játéka. Szervusztok!

Fazekas László
Született: 1947. október 15., Budapest
Sportága: labdarúgás
Posztja: csatár
Válogatottsága/góljai: 92/24 (1968–1983)
Klubjai játékosként: Újpesti Dózsa (1965–1980), Royal Antwerp (1980–1984), St. Truiden (1984–1985)
Klubjai edzőként: Racing Jet Bruxelles (1985–1986), Alst (1986–1988; 1990–1992), Harelbeke (1988–1990), Union (1992–1994), Magyarország (pályaedző, 1994–1995), Royal FC Antwerp (1995–1996)
Kiemelkedő eredményei: olimpiai bajnok (1968), 9x magyar bajnok, 3x Magyar Kupa-győztes, 3x gólkirály (1976/19; 1978/24; 1986/36), ezüstcipős (1980), az év labdarúgója (1970), az Újpesti Dózsa örökös bajnoka (1985).

Amíg él, remél
Fazekas László néhány éve ASL-szindrómában szenved, ami gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan, izomsorvadást okozó betegség. Előbb a lábai nem engedelmeskedtek, majd a kezeiből is kiment az erő, az egykori gólvágó ma már kerekesszékben éli mindennapjait. Egy a Blikknek adott tavalyi interjújában azt nyilatkozta: „A feleségem, ha kell, megmossa a hajam, ha éhes vagyok, megetet, ha Újpest-meccset akarok látni, bekapcsolja a televíziót, ha el vagyok keseredve, megsimogatja az arcomat. A feleségem szeretete, gondoskodása tart életben, meg a spanyol napfény, a spanyol levegő. Ez itt a végállomás az életregényemben. Innen már nem tudok elmenni sehová. Olykor sírhatnékom van, hogy a lábaim hagytak cserben, amelyekkel szinte mindent elértem és megnyertem. De már nemcsak a lábaim, a kezeim sem engedelmeskednek. De folyton azt mondom magamban, és ha kell, hangosan is: amíg élek, remélek!”