Szőcs Renáta alig néhány évesen ismerkedett meg a sport világával, azon belül is a rövidpályás gyorskorcsolyával. Az első versenyén rögtön második helyezést ért el korosztályában, tette mindezt ráadásul, a többi versenyzővel ellentétben, hokikorcsolyával a lábán. Idővel egyre jobb és komolyabb színvonalú versenyeken indult és ért el kiemelkedő eredményeket. Legbüszkébb a Balkán-bajnoki címére, hajszálon múlott csupán, hogy nem sikerült kijutnia a téli olimpiára, érmeinek száma még így is jóval meghaladja a százat. – Mikor kezdett el sportolni? – A gyorskorcsolya nagy szerepet tölt be az életemben. 2004-ben, 9 évesen kezdtem el gyorskorcsolyázni, és azóta is a mindennapjaim része. Nagyon mozgékony gyerek voltam, és a szüleim el szerettek volna vinni valahova sportolni. Az udvaron játszottunk a szomszéd kislánnyal, aki hokista volt, így mindenképpen én is szerettem volna kipróbálni ezt a sportot. Sajnos a szüleim nem akarták, hogy hokizzak, mert úgy gondolták, hogy egy lánynak elég durva sport. Egyik nap eldöntöttük, hogy bemegyünk a Vákár Lajos Műjégpályára és megnézzük, milyen edzés van. Pont gyorskorcsolya volt, ami nagyon megtetszett, és azóta az életem részévé vált. Mondhatni a sors akarta így. – Mit jelent önnek a gyorskorcsolya? − Számomra a gyorskorcsolya egy sajátos életformát jelent, ami számos áldozatot kívánt tőlem az eddigiekben, de úgy gondolom, csak az lehet igazán nagy sportoló, aki mindent a sport mögé tud helyezni. Elengedhetetlen, hogy teljes odaadással foglalkozzon vele az ember, hogy életét a sport köré szervezze. Másképpen megragad a hobbisportoló szinten. Számomra ez elképzelhetetlen volt, így minden sikeremért keményen megdolgoztam. – Melyek azok a gyorskorcsolyában elért sikerek és eredmények, amelyek emlékezetesek maradtak? – Sosem felejtem el, amikor egy szűk hónap után az első versenyemen második lettem egy hokikorcsolyával, ami ugyan nagy hátrányt jelentett a gyorskorcsolyásokkal szemben, de így is igazán gyors tudtam lenni. Egy pár hónap elteltével meg tudtam nyerni az országos bajnokságot korosztályomban, majd azt követően sorra nyertem a versenyeket. A legbüszkébb a Balkán-bajnoki címemre vagyok, valamint az Európa-kupa döntőjére – amely a Danubia-sorozat fináléja –, amit szintén megnyertem. Ezenkívül számos országos sprinttávú rekord is az én nevemhez köthető mind a mai napig. Részt vettem felnőtt Európa-bajnokságon, világbajnokságon, világkupákon, és benne voltam az olimpiai keretben, csak sajnos nem sikerült továbbjutnom a téli olimpiára. Több mint száz éremmel büszkélkedhetek, amelyeket nemzetközi mezőnyben szereztem, több mint húsz országban versenyeztem, számos edzőtáborban voltam, mint például a dél-koreai, törökországi, olaszországi vagy a magyarországi. – Számos kiemelkedő eredménnyel büszkélkedhet. Mi rejlik a sikerek mögött? – A kezdetektől nagyon sokat edzettem. Már egészen kicsi koromban, amikor a szüleim elvittek edzésre, két-három óra múlva meglepődve telefonáltak és kérdezték az edzőt, hogy-hogy nincs még vége az edzésnek? Ekkor az edzőnő mondta nekik, hogy már a harmadik edzésen veszek részt. Nagyon szorgalmas voltam és nagyon sokat edzettem, hogyha kellett, pluszban is, időt és energiát nem sajnálva a minél jobb eredmény eléréséért. – Ha jól tudom, már nem versenyzik, azonban továbbra is szoros kapcsolatban áll a gyorskorcsolyával? – Most már edzőkent folytatom pályafutásomat, a Csíkszeredai Sportklub vezetőedzője vagyok. Sajnos mindent a nulláról kellett kezdjek, nem voltak gyerekek, nem volt felszerelés, a jégen és az edzőn kívül semmi nem volt. Szépen lassan alakult a csapatom, most már kezdő és haladó csapatom is van. A haladó csapatom magabiztosan fejlődik, versenyekre járunk, és egyre jobb eredményeket érünk el. – Az eddigi beszélgetésünk alapján ógy tűnik, sűrű a programja. Hogyan sikerül megtalálni az egyensúlyt munka és szabadidő között? – Az edzéseimet mindig igyekszem úgy alakítani, hogy mindegyiken részt tudjak venni. Szabadidőm nyáron van, nagyjából két-három hét, valamint karácsony és újév között. Az év többi részében kevés szabadidőm van, elvétve néha egy-egy hétvége, de olyan is van, csak egy vasárnap délután. A szabadidőmet igyekszem úgy alakítani, hogy beleférjenek a kirándulások, vásárlás és a szüleimmel is tudjak időt tölteni. – Milyen az edzői szerepkör, nem hiányzik az élsport? Mi az oka, hogy felhagyott az élsporttal, hiszen kiváló eredményeket tudhat maga mögött? – Az elején hiányzott az élsport, hogy én versenyezzek, de aztán sokat segített ebben az edzősködés, mert ugyanaz a feladat, csak a másik oldalról. A versenyeken ugyanazokat az izgalmakat élem át, itt több futamban, sőt ebből a szemszögből közelítve a dolgot igazából mindegyik sportoló mellett nagyobb felelősséget is érzek. Az ok, ami miatt már nem gyorskorcsolyázom eléggé egyszerűen hangzik, minden csapattársam, barátom elment egyetemre, az edzők nyugdíjba mentek, így lassan felbomlott a csapat, azóta edzősködéssel foglalkozom. Ezt viszont egy percig sem bánom, szuperjó kis csapatom van, nagyon szeretem őket, bízok bennük, remélem, hogy együtt sikerül elérnünk azokat az álmokat és célokat, amiket ők akarnak és elképzeltek, esetleg megálmodtak maguknak. – Van más sport az életében? Kipróbálta magát a labdarúgásban is. Beszélne erről? – Igen, más sportot is kipróbáltam, hobbiszinten fociztam a hokis lányokkal. Volt egy csapatunk, akikkel bajnokságra is beneveztünk. Amikor újraalakult az FK Csíkszereda női focicsapata, meghívást kaptam Albu László vezetőedzőtől. Az FK Csíkszeredánál fociztam két évet a harmadosztályban, vagy ahogyan szaknyelven mondják, a 3. Ligában, ahonnan sikerült feljutni a 2. Ligába, de sajnos ott már nem folytattam a focit sérülések és személyes okok miatt. Egy év kihagyás után kaptam lehetőséget arra, hogy Albu László mellett segédedző lehessek, amit elvállaltam, és már egy éve együtt edzzük a lányokat a 2. ligás felnőtt női csapatnál. Ezenkívül az utánpótláscsapatokkal is dolgozom, és az U11-es korosztály vezetőedzője vagyok.

Vlaicu Lajos