Zsigmond Csaba Szentáb­ra­há­mon született, és jelenleg is ott tanít a Benedek Elek Általános Iskolában. A sporttal, azon belül a futball légkörével egyik szomszédjának köszönhetően már óvodáskorában megismerkedetett. A tanítás mindig is álmai közé tartozott, ám mégis kellett egy helyettesi szerepkör, hogy valóban erre a pályára álljon. Tanítás és sport révén, valamint családja körében, úgy érzi, teljes az élete. – Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? – A sport iránti szeretetem egészen fiatalon, szinte már óvodáskoromban kialakult. Ugyanis a szomszédom minden vasárnap futballmeccsekre járt és engem is magával vitt. A légkör, ami az egész mérkőzésre jellemző volt, nagyon tetszett, bár akkortájt nem tudtam sokat a sportágról. Majd, ahogyan cseperedtünk, magunkra is elkezdtünk kijárni a futballpályára. A mai gyerekekkel szemben, nekünk volt egy hihetetlen nagy előnyünk, mégpedig, hogy gyerekkorunkban az internet nem volt elterjedve. Ebből kifolyólag sokkal többet mozogtunk és többet voltunk együtt a szabadban. – Említette az internetet… Ön hogyan látja, ebben a telefonos világban érdeklődnek egyáltalán a sport iránt a fiatalok önszántukból, nem pedig szülői nyomásra? – A mozgás és sport szempontjából az internet mindenképpen káros. A fiatalok kevesebbet mozognak. Sokkal több érdekességet kínál számukra a játék, állandóan újabb és újabb játékok jelennek meg, a virtuális világ szinte teljesen leköti a gyerekek figyelmét. Ezáltal a mozgáskultúrájuk nagymértékben beszűkül, sajnos. – Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni? – Általános iskolai tanulmányaimat szülőfalumban, Szentábrahámon végeztem. A középiskolát Székelykeresztúron jártam, tanulmányaimat az akkori ipari líceumban végeztem. Megjegyzem, abban az időben sikerült a legjobb osztályba felvételiznem. Itt is érettségiztem, azonban ezt megelőzően tizenegy és tizenkettedik osztályban állategészségügyet tanultam, ami annyira jól ment, hogy ajánlották, később jelentkezzek egyetemre ezen a területen. Meg is próbálkoztam, viszont nem sikerült, ám Székelykeresztúron, felvettek az Avicolához – az akkori gazdasági szervezethez – mint technikust, és mondanom sem kell, nagyon jól ment, azonban sajnos csak két évig működött a cég, végül pedig megszűnt. A fizetés is jó volt, akkor még nem is gondolkoztam azon, hogy továbbtanuljak. Természetesen ez idő alatt is végig sportoltam. Futballoztam Szentábrahámon a körzeti bajnokságban, majd később Székelykeresztúron a megyei bajnokságban. Persze a középiskolai évek alatt is folyamatosan tagja voltam a líceumi csapatnak is. Az egyetemet illetően, hogyha visszagondolok, nem igazán törtem magam, hogy nekem azt el kell végeznem. Viszont, amikor csak kérdezték, hogy ki mi szeretne lenni, mindig a tanítói hivatást mondtam. – Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét? – Hogyha vezérfonálon kellene gondolkodnom, talán a latin szállóigévé vált Citius, altius, fortius hármasát említeném, vagyis gyorsabban, magasabbra, erősebben. Ez nem biztos, annyira jó tulajdonság, de talán maximalista vagyok, és ez vezérelt igazából. Ez hozzátartozik a sportolók személyiségéhez is szerintem. De az emberiség is állandóan a gyorsabbra, magasabbra és erősebbre törekszik. – Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig? – Testvérem, aki egyébként tanár volt, 1996-ban sorkatonai szolgálatot kellett teljesítsen. Az akkori iskolaigazgató, mivel rendelkeztem érettségivel, megkért, hogy helyettesítsem négy évvel fiatalabb öcsémet. Akkor kerültem közelebb a gyerekekhez és döbbentem rá, hogy mennyire szép szakma a gyerekeknek átadni a megszerzett tudásunkat, később látni a fejlődést rajtuk, és hogy ez mennyire motiválja az embert. Még abban az évben be is iratkoztam a brassói tudományegyetemre. Tehát munka mellett végeztem az egyetemet, és abból fizettem a tandíjat is első évben, mert másodévre már sikerült bekerülnöm a legjobb öt hallgató közé, és akkor már ösztöndíjat is kaptam. Végül a lényeg, hogy elvégeztem a testnevelés és sport szakot a Gheorghe Barițiu Egyetemen. Azóta már az egyes fokozati vizsgát is letettem. A fejlődési cikluson, úgy gondolom, időközben átmentem, hogyha van valamilyen képzés, azon természetesen részt veszek. Gyakorlatilag a kezdetektől mostanig Szentábrahámon, a Benedek Elek Általános Iskolában tanítok. Pontosabban Gagyban kezdtem el tanítani, majd azután jöttem át Szentábrahámra, korábban a két iskola külön igazgatóság alá tartozott, mára már egy vezetősége van a két tanintézménynek. – Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata? – A kollégáimmal nagyon jó a kapcsolatom, erős, jól képzett a tantestület. A diákokkal szintén jó a kapcsolatom, természetesen ezt ők tudnák igazán alátámasztani. Azonban a tantárgy jellegéből fakadóan is úgy gondolom, hogy a testnevelőnek előnye van jó kapcsolat kialakítására a diákjaival. A gyerekekben úgy látom, a sport iránti szeretet is megvan. Egy-két jó eredményt is sikerült elérnünk korábban, amíg voltak versenyek. Mezei futóversenyen országos szintre is eljutottunk, ami nem kis dolog az iskolánk méreteit és lehetőségeit figyelembe véve. Botoșani-ban zajlott az országos verseny és a részt vevő 39 megyei bajnok közül tanítványom a tizenharmadik helyen végzett. Nagyon büszke voltam rá, és nekem is motivációval szolgált a továbbiakra nézve. – Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire? – A sport a sérülések miatt háttérbe kezdett szorulni, vagyis inkább a focit vagyok kénytelen mellőzni. Azonban a ház körüli munkákat nevezhetem sportnak, mert szívesen vagyok a kertben, teszek-veszek, fel-alá mászkálok. A barkácsolást is nagyon szeretem. A maximalizmusomból kifolyólag szeretem, hogyha minden jól néz ki. A futballra visszatérve, a tavaly egy mérkőzés közben lesérültem, aminek következtében jó ideig ágyhoz voltam kötve. Az orvos mondta is, hogy egy ideig hanyagolnom kell a sportot, pihennnem kell. Helyette viszont, a felépülést követően egy ideje a feleségemmel eljárunk latin táncra. A tánc a finom motorikát, a gyengéd mozgást segíti, az iskolában is bevezetném, nem kötelezőként, de valamilyen formában mindenképp. Általános iskolás koromban is jártam táncpróbára, és véleményem szerint két óra tánc felér egy fociedzéssel, az ember minden porcikáját megdolgozza. Nagyon élvezzük ezt a fajta mozgásformát. – Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életében, a környezetében? – Húsz éve vagyok nős, nagyon szép családom van, ott a feleségem és a két gyönyörű lányom. Érdekes módon egyik lányomat sem vonzotta túlságosan a sport. A nagyobbik lányom egyetemista, ő anélkül, hogy tanítottam volna, gyönyörűen megtanult úszni. Édesapám néhány éve elhunyt, így azóta édesanyám legnagyobb öröme, amikor három gyermekének – van egy nővérem és egy öcsém – és családjuknak jó nagyokat tud főzni, és ezáltal összefogja a családot. Az idő múlásával bizony mindnyájunknak van családja, gyerekek, tehát amikor édesanyám főzhet nekünk, az tényleg olyan, mint egy ünnepnap.

Vlaicu Lajos