Evezős junior világbajnok lett a csíkszenttamási Guzrán Mária és három társa az augusztus 11–15. között, a bulgáriai Plovdivban tartott evezősök ifjúsági világbajnokságán. Guzrán Máriával többek között arról beszélgettünk, hogy miként került kapcsolatba az említett sportággal, hogyan edz, miként jutott be a válogatottba és mik a jövőbeni tervei. – A székelyföldiek számára eléggé idegen az evezés. Bizonyára számodra is az volt. Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a sportággal? – Úgy kerültem kapcsolatba ezzel a sportággal, hogy egyik nap bejött az iskolába Daniel Bănățeanu, a Călărași megyei Iskolás Sportklub edzője, aki magas lányokat és fiúkat keresett. Éppen magyar irodalom óránk volt, amikor az igazgatónővel bejöttek az osztályunkba. Az igazgatónő mondta, hogy akik magasabbak, azok álljanak fel. Az edző, miután körbenézett, kiszúrt engem és mondta, hogy menjek ki a táblához. Megmérte a magasságomat, a kartávolságomat, utána visszaültem a padba, aztán mondta, hogy szorítsam meg a kezét, jól megszorítottam, aztán mondta, hogy oké, végül behívták az iskolába a szüleimet, és aztán addig egyezkedtünk, hogy szedtük magunkat és lementünk Călărași-ra. – Ott mi történt? – Azt hittem, hogy csak egy hétre megyünk, különben azért beszélek többes számban, mert jött velem édesapám, mert nem tudtam jól románul. Édesapám nem maradt ott egy hétig, ahogyan korábban mondta, hanem hamarább elment. Ekkor nagyon úgy éreztem, hogy bajban vagyok, nagy kérdés volt bennem, hogy ki fog helyettem románul beszélni. Aztán az egy hétből két hónap lett, novembertől karácsonyig voltam ott. Tehát mindez nyolcadik osztályos korom elején volt, aztán ott fejeztem be az általános iskolát és a középiskolát is ott végzem. – Téged kiválasztott az edző, de te hogyan álltál ehhez a dologhoz? – A nagyon elején azt sem tudtam, hogy miről van szó. Először azt hittem, hogy valami úszásról lesz szó, mert az edző azt is kérdezte, hogy tudok-e úszni. Aztán, amikor mondta az edző, hogy hová kell menni, és egészen pontosan miről van szó, akkor kíváncsi lettem. Különben, amikor elmentünk Călărași-ra, akkor nem tudtam úszni, most már tudok, de nem szeretek. [caption id="attachment_130190" align="aligncenter" width="1622"] Guzrán Mária (jobbról a második) a dobogón a vb-díjátadó ünnepségen[/caption] – A megérkezés után milyenek voltak az első tapasztalataid? – Úgy voltam ezzel az egésszel, ha többre nem is lesz jó, akkor legalább abból a szempontból hasznos lesz, hogy megtanulok románul. Aztán szívattak is eleinte amiatt, hogy nem tudok románul. Végül lassan-lassan megtanultam románul, aztán úszni is, és fokozatosan minden mást is, ami kellett e sportághoz. Szép volt. Tehát amikor megértettem, hogy miről szól ez a sport, akkor nagyon tetszett. – Annyira megtetszett, hogy ott maradtál. – Igen, de sokszor haza akartam jönni. Sokszor sírtam, hívtam édesanyámékat, és olyan is volt, hogy együtt sírtunk, de legtöbbször biztattak. Sokat mondogatták, hogy meg lehet oldani minden problémát, hogy előbb-utóbb minden jó lesz, és tényleg jó lett. – Mit kell tudni erről a sportágról? Hogyan edzetek? – Az evezés, ugye, a vízen történik, és többféle próba van. Van az egyéni, a kettes, a négyes, a nyolcas, és ez attól is érdekes, hogy az egyik felén csak egy evező van, az a ráma, míg a másik fajta pedig olyan, hogy két felől lehet evezni. Amúgy vízen meg a szimulátoron, azaz az ergométeren szoktunk edzeni, meg szárazedzéseket is tartunk. Súlyokkal edzünk, de van edzés has- és hátizomra is. Különben az a legjobb a bárkában, a csapatban, ha van harmónia. Az egyéni versenyben például szerintem az a legjobb, hogyha nem sajnálod magadat: tehát minél őrültebb vagy, annál jobb. Számomra ilyenkor nem számít a fájdalom, ilyenkor semmi más nem érdekel. Fontos, hogy a félelem helyett határozottság legyen egy sportolóban, tudnia kell, hogy mit akar elérni. Csapatban az legjobb, ha a társadat folyamatosan akarod segíteni. Mielőtt valamelyikünk feladná, mindig a társára kell gondoljon, és arra, hogy milyen lenne, ha a többiek is feladnák a küzdelmet az utolsó két méteren. Szerintem az már árulás lenne, tehát az evezés igazi csapatmunka, ahol tényleg egymásra vagyunk utalva. Azt tapasztalom, hogy kellenek a vitatkozások, hogy csiszolódjunk, és ezáltal jobb eredményeket érjünk el. – Hány órát edzetek naponta? – Reggelente 2-3 órát edzünk, délután ugyanígy csak két részre van felosztva. Általában van egy vizes vagy egy ergométeres edzésünk, a másik pedig erőnléti edzés. Minden napra más-más edzéstervünk van. Olyan is van, hogy reggelente 24 kilométert evezünk, aztán 12-t vagy 16-ot. Ez például százszázalékos hét, vagyis, hogy a hét minden napján edzünk. A 75 százalékos héten kevesebbet edzünk, olyankor csak 18-20 kilométer közötti távokat evezünk, és ilyenkor lehet, hogy délután nincs erőedzésünk. – Mi a különbség a tavon és a folyóvízen való evezés között? Úgy gondolom, hogy a folyón a sodrás miatt nehezebb evezni. Így van? – Nem feltétlenül, például Năvodari-on és Călărași-on is egy folyón edzettünk, de nem sok a különbség a tavon és a folyón való evezés között. A nagy folyók csendesebbek, így nem igazán érződik a sodrás, de függ attól is, hogy honnan fúj a szél, mert az iránytartásban akadályozó tényező lehet. Én tavon szeretek evezni, és azt szeretem, ha szemből fúj a szél, az engem segít. – Hogyan kerültél be a válogatottba? – Minden év nyarán az országos bajnokság után van a Szövetség-kupa, amelyen mindenki egyéniben versenyzik, és mindenkinek egyforma, ugyanaz a márkájú bárkája kell legyen, hogy mindenki egyforma eséllyel induljon. Ilyenkor két egymás utáni nap versenyzünk. Az egyik nap egymás után haladunk, és az aznapi eredmények szerint különböző szériákba osztanak. A két nap eredményeit összesítik, a legjobb időket kiválasztják, és ezek után a szövetség meghatározza, hogy hány sportolót tud a válogatottba bevenni. Nekem sikerült bejutni a legjobbak közé. – És világbajnok lettél. Számítottál rá? – Igazából csak szerettem volna arra számítani, hogy világbajnok leszek, de nem számítottam. Hirtelen jött a meglepetés. Azt reméltük, hogy legalább bronzérmesek leszünk, de az első nap nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Már akkor azt gondoltuk, hogy már ott vége, és nem lesz esélyünk a továbbiakban, de végül nagyon jóleső pofont kaptunk, amikor megláttuk az eredményt. Nagyon jó érzés. Még most sem igazán hiszem, hogy világbajnokok vagyunk. Amikor még csak egy éve sportoltam, akkor a pszichológus megkérdezett mindenkit, hogy milyen eredményeket szeretnénk elérni a sportban. Mindenki becsukta a szemét, és szerre mondtuk. Egyikünk azt mondta, én látom magamat két vagy három év múlva a dobogón, aztán volt, aki arról beszélt, hogy ilyen meg amolyan érmet szeretne nyerni, én soha nem gondoltam ilyenekre. Mindig azt mondtam, egyelőre örülök, hogy az edzéseken jól teljesítek, ha elégedett vagyok magammal, és az edző is büszke és elégedett a teljesítménnyel. Ennél nagyobb célkitűzésem nem volt, de szerintem ez is segített, és jó volt, hogy nem ragaszkodtam görcsösen a sikerhez, aminek egyébként az volt a titka, hogy amikor a legnehezebb volt, akkor húztam erősebben, és nemcsak az edzéseken, hanem lelkileg is. – Hogyan tovább, melyek a jövőbeni terveid? – Egyelőre szeptemberben jön a Balkán-bajnokság, aztán októberben Németországban lesz az Európa-bajnokság. Szeretném, ha nem bíznánk el magunkat, és arra az elkövetkező hetekben jól fel tudnánk készülni. Továbbá lesznek még országos versenyek is. Azt is remélem, hogy jövőben ott leszek az U23-as csapatban is, aztán érettségiznem is kell, a továbbiakon egyelőre nem gondolkodtam.

Biró István