erős felhőzet
szórványos felhőzet
kevés felhő
Aranyláz
Talán kevés olyan szó van a magyar nyelvben, amely annyiféle formában és szókapcsolatban megjelenik mindennapi beszédünkben, mint az arany. Az olimpia idején természetesen az emberek nagy többsége, meghallva e nemesfém nevét, azonnal a dobogó legfelső fokát elfoglaló, boldogan integető győztesek nyakában függő éremre gondol. Tény, Magyarország, mint általában minden alkalommal, erőn felül teljesítve, a 15. helyen végzett az éremtáblázaton. A hat aranyérem mellett hét ezüst- és ugyanannyi bronzéremmel a tarisznyájában hazatérő ötkarikás küldöttség minden elismerést megérdemel. Csak összehasonlításképpen: Románia egy elsőség mellett három ezüstöt szerzett, és a 46. pozícióban végzett az összesített tabellán…
A magyar csapat minden dicséretet megérdemel, még úgy is, hogy értek bennünket fájdalmas csalódások. És itt álljunk meg egy pillanatra! Vajon ki és mi alapján dönti el, hogy egy adott sportágban elért eredmény megfelel-e az elvárásoknak, netán bravúrnak számít, esetleg kudarcnak mondható? Mert a hétköznapi ember aligha engedhet meg magának bármiféle ítéletet. Emlékezetes, micsoda érzelmi hullámot váltott ki az érem nélkül hazautazó világklasszis úszó, Hosszú Katinka szereplése, vagy éppen a saját csapattársai által is kikezdett Mohamed Aida hetedik (!) olimpiai részvétele. Azt gondolom, mielőtt bárki billentyűzetet ragadna, és egy hűvös szoba mélyéről kommentelésbe fog sportolóink teljesítményét, vagy éppen szakmai kvalitásait bírálva, gondolkodjon el, micsoda munka van egy-egy karrier mögött.
Biztos vagyok benne, hogy a véleményformálók többsége képtelen volna gyermek-, kamasz- és felnőttkora nagy részét egy-egy uszodában, vívóteremben eltölteni, sőt, biztos vagyok benne, hogy a legtöbben száz métert sem tudnának szabályosan, emberi idő alatt lefutni. Ez így is van jól, mindenki azon a területen igyekezzen a lehető legjobban teljesíteni, amelyet kijelölt számára a sors. Tudom, persze, mi magyarok bárkinél jobban értünk a sporthoz, nincs olyan eset, hogy ne tudnánk, adott helyzetben mi volna az egyetlen helyes döntés.
Ám higgyük el, a sport nem ilyen. Az olimpia nem jó vagy rossz döntések sorozata, hanem kemény négy (Tokió esetében öt) évet felölelő szakmai felkészülés csúcspillanata. És ezen pillanatot az ellenfelek hivatottak elrontani, akik szintén az életük egy nagy részét a sportáguknak vetették alá. Igyekezzünk tehát minden apró sikernek örülni, tapsoljuk meg gondolatban a pontszerzőket, érmeseket, és azokat is, akiknek percek jutottak a világ egyik legfantasztikusabb sporteseményén. Mindegyikük teljesítménye mögött ott van az a sok-sok lemondás, kínlódás és fájdalom, ami nélkül nincs teljesítmény. És minden teljesítmény mögött ott van az ember, aki fölött nincs jogunk ítéletet mondani. Hajtsunk főt a győzteseinknek, és biztassuk mindazokat, akik magukra öltötték a címeres mezt, ám ezúttal nem jött össze az érem vagy a pontszerzés. Ne feledjük, három év múlva újra lobogni fog az olimpiai láng, 2024-ben Párizsban lépnek pályára legjobbjaink. Szurkoljunk nekik akkor is, és a siker nem marad el!
Farkas Endre
.jpg)
