Hogyai Katalin immár több mint tizenöt éve a székelyudvarhelyi Eötvös József Szakközépiskola címzetes testnevelő tanára. Nagyon szeret a diákokkal dolgozni, önmagát is mindig újra felfedezi a közös munka során. Fontos, hogy mindig segíteni tudja a gyerekeket és példával járjon előttük, hiszen középiskolában már sok minden eldőlt, de még sok döntés hátravan. Szüleitől és családjától minden szükséges támogatást megkap. Munkája egyben a hobbija is, és kisfiával is minél több mozgásformát szeretne megismertetni és megszerettetni. – Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? – A sport iránti szeretet...?! A sport szót felcserélném a mozgás élményével. Hat- vagy hétéves lehettem, amikor a betonudvaron, a székelyudvarhelyi Gyepes bejárat blokkos gyermekei között én is rúgtam, dobtam a labdát. A játékokat magunk találtuk ki, és az udvaron éltem meg ezt a mozgás- és sportszeretetet, ami annyira belém ivódott, hogy a mai napig imádok a „labda után szaladni”, mert ebben a flow-ban tudok igazán önmagam lenni. – Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni? – A tanulmányaimat a Babeș–Bolyai Tudományegyetem testnevelés és sport szakán végeztem Kolozsváron. Már kiskoromban, ahogy a szüleim mondták, eldőlt, hogy mi leszek. Igazából már középiskolás koromban tudtam, hogy merre szeretnék irányulni: az egészséges életmód felé, és ebből kiindulva természetesen a mozgás ad a legtöbbet, így egyenes út vezetett a testnevelés irányába. – Sportolt teljesítményszerűen, mit és mennyi ideig? – A Bethlen Gábor Általános Iskola ötödik osztályában egy szelekció után egy akkor induló kézilabdacsapatba csöppentem, amit az akkori edzőnk, Mihályfalvi Ernő testnevelő tanár válogatott össze. Ebben a korosztályban pár év alatt országos bajnokságokat nyertünk, és ezen az úton már nem volt megállás, a kézilabda az életem része lett. Egyik bajnokságot a másik után nyertük, hamar az élvonalba kerültünk, a csapat a második családom lett. A középiskolás évek alatt a tanulás és edzés, a mérkőzések, edzőtáborok tették ki az időm nagy részét. Nem bánom, mert ez idő alatt mindent megtanultam, nemcsak a sportágról, hanem a kitartásról, önfeláldozásról, segítőkészségről, a szerepekről, és még sorolhatnám mi mindent adott nekem a kézilabda. A közös küzdelem, a semmi mással össze nem hasonlítható élményével, meghatározó vezérfonala lett életemnek. Ezekről az évekről naphosszat mesélhetnék, az akkori nehézségek mára már örömteli nosztalgiává alakultak át. Hálás lehetek az edzőnknek, tőle tanultuk meg, mit jelent a következetesség, szigor, fegyelem, célkitűzés, elszántság, amik nélkül nem lehet élsportolóvá válni vagy sikert elérni. – Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét? – Szeretek a diákok között lenni. Önmagamat látom bennük. Ez a középiskolás korosztály, ahol már sok minden eldőlt, de sok minden eldőlhet még. Ők a keresők, a jövőnk. Hatni akarok rájuk, hogy jól csinálják, még ha néha lázadoznak is a szabályok ellen. De utólag mindig visszaköszön egy-egy öregdiák-szempár, hogy mégis hatása volt annak a kis szigornak, bátorításnak vagy példamutatásnak. – Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig? Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata? – Az egyetemi évek után Gyergyószentmiklóson kezdtem el tanítani 22 évesen, miközben még végeztem a mesterképzést Kolozsváron: kihívás volt, mélyvíz, ahogy mondani szokták, szerencsére már tudtam úszni, de a nehézségek ellenére csodálatos embereket ismertem meg. Következő tanévtől már a székelyudvarhelyi Eötvös József Szakközépiskola címzetes tanára lettem, és vagyok a mai napig, több mint 15 éve. Nagy lendülettel vágtam bele a tanári életbe. Úgy éreztem, ez az én pályám, sokat gondolkodtam a kézilabda-edzősködésen, de a család mellett, úgy gondoltam, nem fér bele még ez is. Sokáig úszást oktattam délutánonként. A medgyesi RMDSZ minden nyáron úszótábort szervezett a magyar diákoknak, felkértek, hogy oktassak. Imádtam ezeket a táborokat. A gyerekeknek hatalmas élmény, nemcsak úszással foglalkoztunk, mellette rendezvények sora egészítette ki a hetet. A kosárlabdajáték lett a második sportág, amibe beleszerettem, edzéseket is tartottam az iskolában. Testnevelésórán sokszor beállok a diákok közé egy-egy játékba, ilyenkor mind átszellemülünk, egy húron pendülünk, meghozom a játékkedvüket, amit sajnos ez a rohanó, gépek uralta világ elvesz tőlük. Szerencsére a diákok nagy többsége még mindig szeret játszani, és ha van labda, az óra élmény. Az iskola légkörében jól érzem magam. Szerencsés vagyok, mert olyan helyen vagyok, ahol szeretek lenni, és olyan helyre megyek, ahova szeretek menni. Egy közösségből, ahol mindig van vidámság, móka, bohóckodás és összetartás, odamegyek, ahol szeretet és öröm vár, a családomhoz, a férjemhez és a kisfiamhoz. – Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire? – A szabadidőmben sétálunk, túrázunk, szeretem a természet hangját hallgatni. Szeretek olvasni, a szüleimmel napi szinten beszélünk, találkozunk. Hála Istennek, jó egészségben vannak, és még mindig rengeteget segítenek. Amióta megszületett a kisfiunk, aki most tölti az öt évet, próbálom úgy alakítani az életemet, hogy tényleg megtaláljam az egyensúlyt a családom és a munkám között. De a munkám a hobbim, és akár a szabadidőmben is dolgozhatok észrevétlenül, és munka alatt is foglalkozhatok a hobbimmal, mert felüdülés a mozgás. Ahogy a fiam növekszik, egyre több sportágban kipróbálhatja magát, azon vagyok, hogy a sportágak ismeretét és szeretetét beleneveljem. – Beszélne a szüleihez fűződő kapcsolatáról? Az eddigiek alapján nekem úgy tűnik, hogy szoros és virágzó. – Nekem a családi ház a váram, a menedékem, egy sziget. Nekem édesanyám és édesapám a biztos pont, megértenek, támogatnak. A szüleim féltettek, de mégis önállóságra neveltek, sokunknak példaértékű lehet. Ebben a mai kultúrában, a nevelésbe sok akkori gyakorlat már sajnos nem fér bele. Más idők jártak, de milyen szép is volt! – Hogyan látja a fiatal, tehetségesebb gyerekek helyzetét, van lehetőségük a továbbiakban komolyabb karriert befutni? A telefonos világban érdeklődnek egyáltalán a sport iránt a fiatalok önszántukból, nem szülői nyomásra? – Véleményem szerint a szülő ezen a téren is sok mindenben támogathatja, terelgetheti gyermekét. Most már rengeteg lehetőség van válogatni a sportágak között – Székelyudvarhelyen, a mi kis városunkban is egyre több a kínálat –, de igazi sportkarriert csak akkor futhat be egy fiatal, ha van tehetsége, kitartása és saját motivációja, nem utolsósorban pedig egy biztos kezű edzője, aki meglátja, mi válhat belőle a jövőben, és „megszállottan, egy csapatban ezen dolgoznak”. Hosszú távon nem győzhet az a szemléletmód, hogy a szülő akar a gyerekéből élsportolót nevelni. Igen, véleményem szerint annak ellenére, hogy sok fiatal inkább a videójátékokban adja ki mérgét, mégis azt mondom testközelből látva, hogy az iskolánkban tanuló diákok nagy többsége még mindig a valóságos élményt választja a hamis „futás” helyett. – Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életben, a környezetében? – Manapság egyre több lehetőség nyílik sportolásra, mindenki tudja, hogy mennyire fontos a mozgás, hogy egészségünk megőrzése érdekében ez lenne az első jelentős lépés. Találjunk magunknak olyan mozgásformát, amit szeretünk, és ha megtaláltuk, már csak rendszert kell teremteni belőle. Szent-Györgyi Albert szavaival élve „a sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerősebb nevelőeszköze. A sport a test útján nyitja meg a lelket”. Én vallom, hogy a sport tisztítja a testet, ápolja a lelket, és ha egy ép testben ép a lélek, akkor ez fordítva is igaz.

Vlaicu Lajos