enyhe havazás
enyhe eső
borús égbolt
A lelátó népe
Bizonyára még sokáig fogjuk emlegetni az idei labdarúgó-Európa-bajnokságot, amelyen a magyar válogatott derekasan helytállt, mi több, közel volt az egészen nagy bravúrhoz. A továbbjutás végül nem jött össze az előzetesen „halálcsoportnak” nevezett négyesből, ám azt hiszem, joggal tölthet el bennünket, magyarokat büszkeség a mutatott játék és az eredmények láttán is. Az élet megy tovább, hamarosan kiderül, melyik a jelenlegi legjobb válogatott az öreg kontinensen. A magyar válogatott pedig készülhet az újabb kihívásokra, hogy kiharcolja a világbajnokságon való részvételt, amire 1986 óta nem volt példa. Mindez szép és jó, azonban nem is lennénk mi, magyarok igazán magyarok, ha a nagyszerű Eb-szereplést is nem sikerülne negatív felhőkbe burkolni. Bár emberek milliói, határokon innen és túl, hatalmas örömmel nézték a franciák vagy a németek elleni csodaprodukciókat, ismét sikerült belekötni a lelátó népébe. Magyarország volt az egyetlen a házigazda városok közül, amely telt házas mérkőzéseket engedélyezett. Meg is lett az eredménye, a magyar válogatott frenetikus, mindenki által csodált és emlegetett hangulatban fogadhatta Budapesten Portugáliát és Franciaországot. A játékosok szerint a közönség valóban hatalmas pluszt jelentett, és a nemzetközi sajtó is elismerően szólt a látványos felvonulással a Puskás Arénába érkező több ezer fanatikusról. Ám nem mindenki csettintett elismerően a szurkolói megmozdulásokat látván. A negatív hangok szélsőséges viselkedést, botrányt, szégyent kiáltottak. Pedig mi történt? Az, amire hónapok óta vártak a szurkolók: végre mérkőzésre mehettek, méghozzá nem is akármilyen derbik vártak a válogatott mellett a legnehezebb időkben is kiálló drukkerekre. Azokra a drukkerekre, akik nélkül az egész versenysportnak egyáltalán semmi, de semmi értelme nincs. Emlékezzünk az üres lelátók előtt lejátszott hangulattalan, színtelen-szagtalan meccsekre, a hangszórókból szóló szurkolói rigmusokra, a nézők híján keserédesen ünneplő gólszerzőkre. Ja, hogy a szurkoló hangos, néha fékezhetetlen, ne adj’ isten, tetoválásai vannak, és ezeket a meccs hevében félmeztelenre vetkőzve országnak-világnak is megmutatja? Hogy megiszik néhány sört? Hogy az utolsó pillanatig hisz a győzelemben, és szurkol, üvölt, énekel? Igen. Mert erre született. Ez a dolga. Ezért van ott, ahol jól érzi magát, ahol otthonra lel: a magyar lelátókon. A lelátó nem játszótér, nem Barbie-ház, nem apácazárda. Egy hely, ahol az ember társaival vállvetve küzd a csapatáért, néha szó szerint is harcba indul, és bízik és hisz. Mert hit nélkül a szurkoló is csak szürke kisegérré válik. Ez a hit viszi a szurkolót előre újabb és újabb mérkőzések felé. Hagyjuk szurkolni, hagyjuk hinni, hagyjuk létezni a lelátó népét! Nélkülük a sport: semmi.
Farkas Endre
.jpg)
