A székelyudvarhelyi könyvesboltokban már kapható Katona Zoltán és Zátyi Tibor Kapuról kapura: a vásártértől a sétatérig – 100 éves a székelyudvarhelyi labdarúgás című kötete. A könyv egy mikrotörténet, ami egy kisváros sportágaiból kiragadott kis szeletet képvisel. Generációkon keresztül örököljük a futballhoz tartozó örömöket és traumákat, amelyek befolyásolják a jelenünket. Katona Zoltán székelyudvarhelyi újságíróval beszélgettünk, aki elhivatott a régmúlt dolgok életben tartása iránt – új kötete végigvezet a labdarúgás százéves udvarhelyi útján. – Mi inspirálta a Kapuról kapura című könyv megírását? – Mindig, amikor kerek évfordulót ünneplünk, rendszerint megjelenik egy füzetecske; sőt az udvarhelyi labdarúgás hetvenötödik évfordulóján, 1996-ban emellett ünnepséget is tartottak. Úgy gondolom, a labdarúgás ma nemcsak sport, hanem gazdasági vállalkozások sorozata, ami nem jöhetett volna létre a régi edzők tudása nélkül; munkájuk lenyomatát a mai napig érezzük. Idén száz éve volt az a bizonyos labdarúgó-mérkőzés, amitől év­ti­zedek óta számítják az udvar­helyi focit. 1921-ben, június 19-én, egy vasárnap délután tartották meg Székelyudvarhely és Szé­kelykeresztúr labdarúgócsapatai azt a mérkőzést, ahonnan a kezdeteket számíthatjuk. A Kollégium kertben a helyi Hargita Testedző Egylet csapata 3–0-ra legyőzte a Székelykeresztúri Athletikai Clubot egy barátságos mérkőzésen. Hivatalosan ez számít az udvarhelyi nagypályás labdarúgás születésnapjának, ez ihlette a könyvet. Bár igazság szerint korábban is jelentek meg hasonló témában nyomtatványok, sőt az új kiadványból is kiderül, hogy a foci története lényegében jóval korábbra nyúlik vissza. 1920-ban Székelyföld átkerült Romániához, de a trianoni békeszerződés előtt már elkezdték hivatalosan megalapítani a sportegyesületeket. Az elcsatolt területeken, ahol korábban már volt sportélet, kezdtek kialakulni az említett klubok – a tagjai még mielőtt beneveztek volna a hivatalos román bajnokságokba, egymás között próbálták ki, hogy mit tudnak. – Milyen forrásokat használtál fel a munkád során? – Többek között felhasználtam azt a hetvenötödik évfordulón megjelent írást, ami néhai Kovács László csíkszeredai újságíró tollából született. Ezelőtt tíz évvel pedig engem kértek fel, hogy írjak egy füzetet a kilencvenedik évfordulóra – ez a munka már megelőlegezte a most papírra vetett információkat. Utóbbi beleszámít a köteteim közé, bár terjedelemben jóval rövidebb a frissen megjelent kiadványhoz képest. Felhasználtam néhány régi dokumentumot is, például a Székely Közéletből (1918–1944 között egy Székelyudvarhelyen megjelenő hetilap – a szerk. megjegyzése) származik az első meccs tudósítása, ami illusztráció formájában látható a könyvünkben is. Az újságcikkek mellett igénybe vettem az oral history módszerét, azaz még élő, egykori labdarúgókkal folytattam beszélgetéseket. – Mióta foglalkoztat a labdarúgás helyi története? – Ezzel a témával úgy kerültem kapcsolatba, hogy egyrészt sportújságíró is vagyok, másrészt pedig a történelmi tanulmányaimnak köszönhetően. Az államvizsga-dolgozatom Székelyudvarhely sporttörténetét dolgozta fel, ami teljes mértékben újszerű téma volt a kolozsvári egyetemen. Ez egy kiváló kiindulópontként szolgált a későbbi munkáimhoz. – Mennyi ideig készült a könyv? – Három hónapig tartott, amíg mindent leírtam. A rövid időhöz képest elég gyorsan összeraktam a fejezeteket – hangsúlyozom, hogy nem az említett három hónapban született meg a teljes anyag, nem a nulláról kellett elkezdenem az egészet: a hátam mögött vannak az előző kötetek és a korábbi szakmai kapcsolataim. Épp ezért mindig tudtam, hogy kihez kell fordulni a kérdéseimmel. – Milyen a könyv szerkezeti felépítése? – Hét fejezetre tagolódik a könyv: kronologikus sorrendben követik egymást az események. Az aktuális székelyudvarhelyi labdarúgócsapat jelenét a társszerző, Zátyi Tibor írta meg. Tehát a hét fejezetből hatot én írtam, az utolsót pedig az említett szerző. Amikor megkaptam a felkérést, tudtam, hogyan korszakolom a könyvet – a jelenlegi csapat története 2006-ban vette kezdetét, Zátyi 2010-ben került vissza Székelyudvarhelyre, és egy évre rá már a csapat sajtósaként működött. Nála jobban senki nem ismeri ennyire részletesen az SZFC történetét. Úgy gondoltam, ha egy társszerzőtől jobbá válik a kiadvány, akkor bele kell vágni a közös munkába. – Milyen hiányt pótol az udvarhelyi labdarúgás száz évét összesítő kötet? – Ez az első komplex munka, ami a helyi futball történetét összefoglalja. A könyv tisztázza a sportrajongók, ugyanakkor a laikus emberek előtt is, hogy ebben a városban mit jelentett a labdarúgás száz éve. – Vannak-e olyan sikerek, illetve kudarcok, melyek beleégtek a szurkolók emlékezetébe? – Például az 1970-es évek végéről kevés adatunk van, különösebben nem történtek nagy dolgok, nem tudták megugrani a lécet, azelőtt az udvarhelyi csapatnak csak egyetlenegyszer sikerült fennebb lépni a ranglétrán, 1973-ban. Az idősebb generáció a mai napig emlékszik arra, hogy milyen nagy dolog volt, amikor másodosztályban játszott a csapatunk. A könyvben is írom, hogy a sportot sosem lehet elvonatkoztatni a gazdasági és politikai tényezőktől: annak köszönhettük, hogy akkor fennebb léphettünk, hogy a bukaresti Sportul Studențesc egyesülete, ami bizonyos értelemben Nicu Ceaușescu tulajdonának számított, kieső helyen végzett – ahhoz, hogy ne essenek ki, az összes alsóbb liga számát megnövelték, így kerülhettünk egy felsőbb osztályba. – Milyen híres neveket említ a könyv a helyi focisták közül? – Voltak olyanok, akik a román bajnokság első osztályában is megfordultak, ilyen Bálint Andor, Bálint Ferenc vagy a szintén udvarhelyi születésű Savin Cătălin. A helyi legendás focisták nem léptek ki a városból, László László és László Gyula hétről hétre itt lépett pályára, de máshol soha. Széll Károly is stabilan szolgálta a csapatot az 1970-es években. Olyan futballisták is vannak, akik nem helyiek, de Udvarhelyen játszottak a karrierjük jelentős részében; például Ilyés Róbert vagy Chiratcu Petru, aki fiatalon került a városba, két évet töltött itt, majd megfordult Győrben, Sopronban, Miskolcon, a karrierje végén pedig ismét visszatért Udvarhelyre, és mai napig itt él. Ők is hozzátartoznak az udvarhelyi futball történetéhez. – Találkoztál olyan focival kapcsolatos mendemondával, melynek a végére kellett járni? – Persze, a sport is olyan, mint az élet minden más területe – sok pletykának és évtizedes álhírnek ad otthont. A könyv segítségével rendet teremtettem a futballhoz kapcsolódó folklorisztikus elemek között. Például elterjedt tény, miszerint 1971-ben az udvarhelyi UMTE barátságos mérkőzést játszott a magyarországi MTK játékosaival. Valóban volt egy barátságos meccs, de az a VM Egyetértés SK csapatával zajlott. Ez a csapat három év múlva egyesült az MTK csapatával, és bár a két csapat jóval később fuzionált, de az udvarhelyi köztudatban téves információ maradt életben. – Milyen viszonyban vannak az udvarhelyiek a százéves múlttal rendelkező labdarúgással? – A foci mindig olyan, mint a társadalom, amiben élünk – gyakorlatilag az emberi létet vetíti le a pályára szerintem. Az udvarhelyi foci története évtizedekig nagyon sok embert érdekelt, régen, a gyárban a hangulatot meghatározta az, hogy tegnap délben hogyan játszott a csapat. A posta előtt pedig közel százan álldogáltak vasárnap csak azért, hogy valaki telefonáljon Szászrégenből vagy Marosvásárhelyről, hogy megtudják az aktuális meccs eredményét. A futball pont ennyire volt fontos akkor. Persze, most is fontos valamennyire, de már nem akkora a hatása, mert széttöredeznek az információk az okostelefonok világában. Jelenleg a siker a hívószó: ha győz a csapat, akkor a szurkolók is többen lesznek, de ha vereséget szenved, a következő meccsen már nincsenek annyian. Ez nagyon sok dologban van így, nemcsak futballban és nem csak Székelyföldön: hiába nyersz sorozatban tíz meccset, egyet hibázol, és az már nincs elnézve.

Miklós Dalma