– Hogyan alakult a tanulmányi útja a Sapientiától a doktori képzésig?

– Alapképzésen párhuzamosan végeztem a román nyelv és irodalom – angol nyelv és irodalom szakot, valamint a pedagógiai képzést. Gyerekként sokféle elképzelésem volt arról, hogy mi szeretnék lenni, a fodrásztól az orvosig minden megfordult a fejemben. Amikor azonban valóban dönteni kellett, elbizonytalanodtam. Ez nehéz döntés, hiszen a jövőnkről szól, és ennek a súlya sokszor inkább nyomást gyakorol ránk, mintsem segítene. Úgy gondolom, ilyenkor senki nem tud helyettünk dönteni, mert igazán csak mi tudhatjuk, miben vagyunk jók, és ami még fontosabb: mit szeretünk. Eszerint választottam én is, mindig szerettem a nyelveket, és úgy éreztem, ezen a területen jól is teljesítek. Bár akkor még nem tudtam pontosan, hogyan fogom ezt később hasznosítani. A középiskolás diákoknak is fontos lenne hangsúlyozni, hogy nincs semmi baj azzal, ha tizenkettedik osztályban még nem tudják pontosan, mik szeretnének lenni. A döntésben sokat segíthet, ha végiggondolják, melyik az a tudományterület vagy tantárgy, amelyet szeretnek, és mi az, amiben valóban erősek.

– Hol folytatta tanulmányait ezt követően?

– Maradtam az általam megszeretett Sapientia egyetemen, és a fordító és tolmács mesterképzést választottam. Itt lehetőségem volt a humán tudományterület vonalán maradni, miközben tovább mélyíthettem a román és az angol nyelvtudásomat. Jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalom-, Kultúra- és Nyelvtudományok Doktori Iskolájában, az Angol nyelvészet alprogramban vagyok doktorandusz.

– Miért választotta annak idején a Sapientia EMTE-t?

– A sikeres érettségi és a jogosítvány megszerzése után két évet Cambridge-ben éltem. Ez kielégítette azt a sokak által érzett vágyat, hogy egy kicsit távolabb, más közegben próbálják ki magukat. Amikor viszont egyetemválasztásra került a sor, már szerettem volna a saját városomban maradni. Boldoggá tett, és szerencsésnek éreztem magam, hogy Csíkszeredában, a Sapientián volt olyan szak, amely megfelelt az érdeklődésemnek. Így egyszerre maradhattam itthon, és tanulhattam azt, ami valóban közel állt hozzám.

– Volt olyan oktató vagy kurzus, amely meghatározó szerepet játszott az egyetemi évei során?

– Nagyon szerettem az oktatóimat. Úgy éreztem, hogy többségük valóban arra született, hogy tanítson: szívvel-lélekkel végezték a munkájukat, és ez a hallgatók számára is érezhető volt. Minden bölcsész szakos oktatómnak hálás vagyok, de külön kiemelném dr. Dégi Zsuzsanna tanszékvezető asszonyt, egykori oktatómat, jelenlegi kollégámat. Rengeteg energiát fektetett a szakmai fejlődésembe. Neki köszönhetően számos szakmai konferencián és nemzetközi ösztöndíjprogramban vehettem részt, és a mai napig tagja vagyok a Márton Áron Szakkollégiumnak, amely a budapesti ELTE szakkollégiuma. Az alap- és mesterképzés alatt végig témavezetőm volt, és segített abban, hogy értékes tudományos munkákat készítsek. Az ő biztatására léptem a tanári pályára is. Hálás vagyok neki azért, hogy támogatásával ma a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának tanársegédje és a Debreceni Egyetem doktorandusza lehetek. A doktori munkámban társtémavezetőmként dr. habil. Csatár Péterrel együtt segítenek. Nagyon köszönöm a biztatását, türelmét, munkáját és azt az időt, amelyet rám szánt. 

– Hogyan született meg a döntés, hogy doktori képzésre jelentkezzen?

– Elsősorban külső biztatás ösztönzött arra, hogy komolyan elgondolkodjam a doktori képzésen. Mivel időközben arra a döntésre jutottam, hogy egyetemen szeretnék tanítani, a doktori képzés természetes és szükséges lépésnek tűnt ezen az úton. A mesterképzés után rögtön jelentkeztem doktori képzésre, hogy elkezdhessek tanársegédként dolgozni. 

– Milyen kutatási témával foglalkozik jelenleg?

– Már hat éve kutatom a nyelvi szorongást különböző szempontokból, eltérő nyelvpárok és célcsoportok esetében. Azért választottam ezt a témát, mert személyesen is megtapasztaltam, így egészen másként viszonyulok hozzá, mint ha kívülről kaptam volna. Úgy gondolom, hogy a nyelvi szorongás mindig releváns téma marad, hiszen az emberek nagy része tud erről nyilatkozni és saját tapasztalatokat megfogalmazni.

– Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást a doktori tanulmányai során?

– Számomra eddig az első év kötelező tárgyainak teljesítése jelentette a legnagyobb kihívást, mert nem mindegyik kapcsolódott szorosan a kutatási témámhoz. A kutatás elméleti és gyakorlati része viszont közel áll hozzám, mert szeretem a témámat. Éppen ezért nem elsősorban nehézségként, hanem inkább izgalmas folyamatként élem meg, különösen az empirikus részt.

– Miben különbözik leginkább a doktori képzés az alap- vagy mesterképzéstől?

– A kutatás része számomra nem különbözik gyökeresen az előző képzési szintektől, de a doktori képzésben más a szerkezet és mások az elvárások. Nincsenek olyan állandó csoportok, mint az alap- vagy mesterképzésen: minden tantárgyra azok járnak, akik felveszik, így szinte minden órán más emberekkel találkoztam. Ennek ellenére itt is alakultak ki barátságok. A másik nagy különbség az elvárások mértéke. Doktori képzésben már magasabb színvonalú, önállóbb munkát várnak el, de ez természetes is: minél magasabb szintű a képzés, annál nagyobb felelősséggel jár.

– Volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodott? 

– Doktoranduszként és egyetemi oktatóként is egyik kötelességünk, hogy rendszeresen publikáljunk. Az alap- és mesterképzés során már publikáltam néhány tudományos folyóiratban, de ezek a szövegek inkább szerkezetileg voltak lektorálva. Az első valódi, peer-reviewed publikációm leadása után három anonim bírálatot kaptam, és ezek őszintén szólva fájtak. A bírálók komoly kritikával illették a munkámat. Azóta sikerült valamelyest megtanulnom kezelni az ilyen helyzeteket, de ezt az időszakot mindenképpen nehézségként említeném. Ugyanakkor rengeteg hasznos információt is kaptam, amely elősegítette a kutatásomat. Visszatekintve szükségem volt erre a fejlődéshez, és ma már nyitottabban állok a kritikák elé.

– Ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres legyen az akadémiai pályán?

– Fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Ezt emelném ki leginkább, mert igazán csak akkor tudunk mindent beleadni valamibe, ha szeretjük és élvezzük azt. Ha ez megvan, akkor a sikerhez kitartásra és áldozatvállalásra is szükség van.

– Hogyan képzeli el a doktori képzés utáni időszakot?

– A doktori képzés befejezése után is szeretném megőrizni a lelkesedésemet és az érdeklődésemet a kutatási témám iránt, és folytatni szeretném a munkát. Az élettapasztalatomat meg az angol nyelvtudásomat továbbra is szeretném átadni a Sapientia EMTE hallgatóinak. Szeretek egyetemistákat tanítani, és örülök, hogy ott taníthatok, ahol korábban én is tanultam.

– Mit tanácsolna a jelenlegi sapientiás hallgatóknak, akik hasonló pályát fontolgatnak?

– Azt, hogy vágjanak bele, mert addig nem tudhatják, mennyire kedvelik ezt a pályát, amíg ki nem próbálják. Én például sosem szerettem volna tanár lenni, és később több jelenlegi kollégámtól is hallottam, hogy ők is hasonlóan gondolkodtak egyetemistaként. Az alapképzés első évében kellett eldönteni, hogy felveszem-e a pedagógiai modult. A tanáraim javaslatára tettem meg, nem azért, mert akkor már tudtam volna, hogy tanítani szeretnék. Harmadéven, a pedagógiai gyakorlat során nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, de ez még önmagában nem győzött meg teljesen a pályaválasztásról. Később, a mesterképzés első évében a vezetőtanárom jelezte, hogy a Spektrum Oktatási Központ nyelvtanárt keres. Az intézmény igazgatónője, Lázár Csilla rendkívül szimpatikus és támogató volt. Az első perctől bízott bennem, talán még jobban, mint én önmagamban, és meglátta bennem a lehetőséget. Neki is köszönettel tartozom, mert a Spektrumban jöttem rá arra, hogy szeretek tanítani. Ezzel a történettel is azt szeretném üzenni a pályaválasztás előtt álló fiataloknak, hogy próbálják ki magukat, mielőtt végleges döntést hoznak.