Árnyat adó, méretes akácfák, rőten kapaszkodó vadszőlő, ropogós cseresznyével csábító buja kert, a rózsa minden árnyalata, fürtökben pirosló ribizlibokrok takarják. Átutazóban a legtöbben észrevesszük a bikafalvi Szakáts-kúriát, ám amiként a gondolat, kérdezés nélkül suhanunk tovább. Pedig bőven lenne, miről mesélnie a több mint háromszáz éves udvarháznak, amely egészen az ezredfordulóig bikafalvi gyerekek százainak jelentette az iskolát, előtte pedig a székelyszenterzsébeti származású Szakáts család generációinak otthonaként szolgált századokon át.

Ha kérdeznénk a vastag falakat, büszkén mesélnék, hogy 1618-ban kapott nemesi címet a család, a ma is impozáns kúriát később hozta hozományul egy Ugron-leány. 1718-ban épült az első szárny – a 250 éves évforduló emlékét őrzi egy gondosan óvott, 1968-as Hargita újság. Ugyancsak megsárgult fotón Ugron Gáspár, lányát, Ugron Rózsikát, székelyszenterzsébeti Szakáts Péter feleségét nem más fényképezte, mint a kor egyik első fényképésze: Orbán Balázs.

Konok asszony külön szárnya
A hátsó szárny valamivel későbbi, a családi legenda szerint az egyik Szakáts-fiú felesége olyannyira nem fért össze az anyósával, hogy elhagyta a férjét, s gyermekeivel együtt bérbe költözött a régi jegyzői lakba. „Akkor jövök vissza, ha felépül a külön szárny” – szabta feltételül, s az ugyancsak tágas épületrész ma ismét önálló lakásként funkcionál. Sorstársaihoz hasonlóan azonban 1949-ben a Szakáts-kúriát is államosították. „Ötéves volt édesapám, amikor kitelepítették őket” – meséli az örökös, de sokak emlékeznek azokra az évtizedekre, amikor még itt tanult minden bikafalvi iskolás.

Szebb időkben kiszolgálóhelyiségek voltak az alsó szinten, hatalmas, boltíves boros- és zöldségespince, a konyhából étellifttel küldték fel a gőzölgő falatokat – súgja ma is a liftakna, ahol a kommunizmus évtizedei alatt az iskola tanári szobája és az igazgatói iroda kapott helyet. Falfűtés volt fénykorában az udvarházban, a személyzet kintről rakta a tüzet, s a csaknem egy méter vastag falak ontották a meleget – sorolják az évszázados korszerűséget a falakban talált járatok tovább. Amikor jogos tulajdonosai az államtól visszaigényelték, jóformán csak a falak és a tető állt. Csaknem húsz éven át húzódott a visszaszolgáltatás. A Szakáts-ősök emlékezetét ma már csak egy patinás diplomata-íróasztal őrzi az egykori bútorzatból, valamint egy bőrrel kárpitozott szék – ezen fogyasztotta a szalonnát s a hagymát később a néhai téeszes elvtárs.

Az udvarház felújítása apránként, lépésekben történt, hosszú éveken át. Villanyt kellett húzni, a tetőt rendbe tenni, vizet kellett bevezetni, vakolni kellett, a padló is hiányzott a legtöbb helyiségben, amikor kiköltözött az iskola innen – mondja az udvarház örököse. „Semmi nem volt, csak a csupasz falak. Ajtókat, ablakokat kellett tenni. Nyilván, amit lehetett, megmentettünk, az ablaktokok például eredetiek, de a nyílókat cserélni kellett. Évek munkája van benne.”

Csupasz falakból újra otthon immár
„Nem szeretem, ha múzeumos egy lakás. Legyen élhető a tér a 21. században is” – magyarázza vendéglátónk, mégis, mintha történelemmel, kultúrával lenne átitatva a hatalmas helyiségek minden szeglete. „De azt sem szeretem, hogyha teljesen személytelen, »katalóguslakás«. Egy régi épület kéri a régi bútordarabokat, mert egy régi épületnek históriája van, hazajáró szellemei vannak, az ódon falak közé hiába raksz sorozatbútort. De az se jó, ha múzeumosan dohos egy otthon” – indokolja a minden részletében ideillő, de mégis élhető berendezés koncepcióját.

A néhai karakán Szakáts-feleség épületszárnya egy kicsit „budoáros” – vezet a háziasszony tovább. „A fekete-fehéret nagyon szeretem, fürdőszobában, csempében. Látható ez a terasz eredeti cementlapjain is. Szerintem egy örök klasszikus, nem lehet vele hibázni. Pár éve nagy sláger az ilyen-olyan arab mintás, kicsit marokkói beütésű csempe. Nagyon vagány, de tíz év múlva semmi nem lesz annyira elavult, mint ami most a legdivatosabb” – teszi hozzá lakberendezői tapasztalattal. „A fekete-fehér szerintem örök, sárgarézzel, arannyal” – igazolja ezt a királynői fürdőszoba, impozáns aranytükrével. „A tükörkeretet nászajándékba kaptuk, igazából a tükörhöz igazodott a fürdő” – meséli a nem mindennapi mellékhelyiség megálmodója.

Kétkezi munka kötődéserősítés gyanánt
„A lenti mosdó burkolata szintén eredeti cementlap, le volt betonozva, amikor feltörtük, akkor láttam meg alatta a cementlapokat, a tíz körmömmel vájtam ki a betonból. A kagylóként szolgáló fatálat egy kedden vettem a piacon, a lefolyónak vágtunk egy lyukat, impregnáltam, hogy legyen vízálló” – mutatja az alsó szint ékét tovább. „Nálam a kötődést egy épület iránt a saját két kezem munkája alakítja ki, ha én magam csiszoltam az ablaktokot vagy az ajtót, én pácoltam vagy én festettem, attól érzem igazán magaménak – vallja kötődéséről házigazdánk. „Igyekeztem, hogy minden évben valamit tudjak felújítani, egy szobát, egy fürdőszobát még, vagy valamit haladni apránként. Teljesen más így a kötődés is, ha nem egy generálkivitelező jön, és csinál meg mindent” – teszi hozzá.

A melegséget árasztó téglafalat nem kellett visszabontani, hiszen vakolat nélkül kapták vissza a kúriát, az impozáns medvebőr – noha máshol visszatetszést keltene – itt talál a miliőhöz. „Imádom a szőrmét, tudom, hogy ez most nem trendi, de viselni is nagyon szeretem. Egy háromszáz éves udvarházhoz szerintem illik” – magyarázza rácsodálkozásunk láttán. A kandalló előtt fekete-fehér borzok sorakoznak, mellettük kézi csomózású, egyedi perzsaszőnyeg. Kézzel készített terítő díszíti az asztalt, a kanapé párnáiról is néhai női kezek gondossága kacsint vissza ránk. „Gyerekkoromban mindig szidtak, hogyha rátettem az „egymillió öltéses” terítőre alátét nélkül egy poharat, azt mondták, hogy egymillió öltés van benne. Ha ránézel, talán nem is erősen túlzó az egymillió öltés…” – magyarázza hangjában melegséggel. „Csak a kandallót bántam meg” – vallja be a kúria úrnője. Fatemető – indokolja tömören, egy jól épített csempekályha sokkal jobban tartja a hőt. Képzőművészeti alkotások sora mesél a lakók művészetszeretetéről, „édesanyám múzsája volt nem egy neves festőnek, köztük Zsögödi Nagy Imrének is, az egyik nagynéném maga is festőművész” – magyarázza a gyűjtőszenvedély látható nyomát.

Sok felmenő még több verejtéke
„A régi kertből jóformán semmi sincs már meg, talán két bazsarózsatő maradt, de amennyire tudom, dédanyám egészen különleges növényeket ültetett, Hollandiából hozatott virághagymákat, rengeteg fa- és virágritkaság volt az akkor még hatalmas kertben” – meséli, miközben cseresznyét és ribizlit csemegézünk, s a múlt nyomába indulunk a loncillatú nyárban, a vadszőlővel és borostyánnal vadregényesen benőtt falak mellett. „Amíg élek, ez a ház nem lesz eladó. Ha Isten őrizz, valami akkora baj nem történik, hogy el kelljen adni. Talán egy kicsit régimódi nevelésben részesültem, de úgy gondolom, hogy nagyon nagy méltatlanság lenne azokkal a generációkkal szemben, akik ezt felépítették, századokon át megtartották, sok-sok felmenőm nagyon sok verejtéke van benne. Úgy érzem, hogy ők benne vannak valamiként a falakban, a levegőben, a fában és a virágban. Lehet, ez egy gyermeteg elképzelés, de én ehhez végtelenül ragaszkodom, nekem ez a családi fészkem” – összegzi konok ragaszkodását az ódon udvarház átmentője.