Igazi meglepetés volt, amikor felfedeztem a Tóth utcában a Lukácsffy-kúriát, melyet egy barátom ajánlott figyelmembe, aki szaktanácsadásra járt ide a gyümölcsoltó emberhez. A kúria egy nagy gyümölcsös közepén áll, az utcáról nem igazán lehet látni. Az épület külső arca nem árul el semmit magáról, olyan, akárcsak a többi szomszédos házé. Alig lépek be a kapun, két hatalmas kutya riasztja a gazdát, hogy idegen jár a portán. Egy volt szomszédtól tudom, hogy a falu egyik legnagyobb tiszteletet kiérdemlő családjánál járok. Érkezik Bedő Lajos házigazda, aki leginkább a szerénységéről és a gyümölcsfák iránti szenvedélyéről híres, akárcsak egykor az édesapja. Int, hogy mehetek bátran, szabad az út. Elmondom, hogy miért jöttem, és mindjárt nyitja az ajtót. A szomszédoktól tudom, hogy amikor fiatal volt, Lajoska úrfinak szólították. Arra kérem a gazdát, meséljen a házról. Csak azt tudja, amit a felmenőitől hallott, hogy 1749-ben építette a medvetartó Lukácsffy Lajos, tőlük vásárolta meg a Bedő család. Ezt megerősíti egy 1777-ben keltezett adat is, miszerint Nagyküküllőfalvi előnévvel ide jegyezték be Lukácsffy János úrfit.

Az egykori ebédlőben járunk, nagy, tágas helyiség. A fejünk fölött az eredeti mennyezeti tartógerendák katonás rendben sorakoznak. Kiállták az idő próbáját, a mesterek nagyszerű munkát végeztek, igazi remekmű, ma is kedves a szemnek. Nézem, mi maradt még a múltból. A sarokban egy csipkés vasérc kályha, valamikor nemcsak dísze, de melegítője is volt a kúriának, ma emlék. Később megtudom, hogy volt ennél értékesebb is, de annak már új gazdája van. Öt szekrényt számolok a nagy teremben, mindenik más-más időszakból, az egyik nagyon réginek tűnik. A falon képek, de mindjárt megnyugtat a gazda, hogy nem eredetiek, hanem másolatok. A család festményeit elkobozták, soha nem adták vissza. A konyhán keresztül egy másik szobába megyünk, ahol a mennyezeten látható hattyús címerre hívja fel a figyelmemet, az eredeti Lukácsffy-címerben a hattyú kardot tart a szájában, úgy látszik, időközben valahol elhullatta, mert a mennyezetin hiányzik. De a címer is ékes bizonyítéka annak, hogy a Lukácsffy-kúriában járunk. Egy múlt századi függő petróleumlámpa szintén a régi időket igazolja. A Lukácsffyak címere, melyben a hattyú kardot tart a szájában, egy kicsit hasonló a Bedő-címerhez, ahol a hármas halmon egy repülni készülő galamb egy zöld ágat tart a csőrében. Pálmay József Udvarhely vármegye nemes családjai című könyvében azt írja, hogy „a Lukács és Lukácsffi család valamikor egy törzsből indultak ki. Mint primipilus nemesek éltek Bikafalván (régente Küküllőfalva), s mint ilyen, Lukács Balázs már az 1614. évi lustrális könyvbe fel is van véve. 1670-ben Apafi Mihálytól nyernek címeres nemeslevelet. Egyik ága, illetőleg Sámuel a Lukácsffi nevet veszi fel, mely nevet 1753. december 29-én Mária Terézia királynő is sanctional s a Nagyküküllőfalvi előnevet is adományozza, illetve annak eddigi használatát is engedélyezi. 

A Lukácsffiak 1771-ben a productionale forumok adatai közt Bikafalváról vannak bejegyezve.” A királyi könyvek jegyzékében olvasható: „Lukáts de Bikafalva Sámuel (Udvarhelyszék) névváltoztatása Lukácsffi de Nagy-Küküllőfalvára. Bécs 1753 decz. 29. X. 312.”  Tehát a Lukácsffyak építették a kúriát, és ők is laktak benne a 20. század elejéig, ekkor cserélt gazdát.
Sok híres ember került ki a bikafalvi Lukácsffy családból. Hadd említsük meg Lukácsffi Lászlót, aki Udvarhelyszék alkirálybírája és az ev. ref. collegium algondnoka. Ennek fia, János 1829–45 között szintén a székelyudvarhelyi ev. ref. collegium algondnoka volt. Lukácsffy József 1806-ban a bögözi járás első hadnagya. István 1806-ban a patakfalvi járás másodkapitánya. János 1806-ban a bikafalvi járás hadnagya. Nagyküküllőfalvi Lukácsffi Dénes negyvennyolcas honvédhadnagy, Udvarhely­­megye nyugalmazott pénztárosa. Lukácsffi Lajos kórházfelügyelő, bikafalvi Lukácsffi Lajos református pap. Nem tudja senki, hogy miért volt eladó a kúria, de az impériumváltás is könnyen közrejátszhatott, teszem én hozzá. A családtörténet szerint Kálnoki Bedő Károly tízgyermekes édesapa egyik fia, Bedő András, aki református papként került a faluba és felesége,  Bede Anna vásárolta meg a házat 1919. február 13-án a család számára. Két fiuk volt, Ödön és Gyula, az utóbbi kapta a házat.

Gyulának volt négy gyermeke: ifj. Gyula, Anna, Ilona és Lajos. A négy gyermekből csak egynek születtek gyerekei, Lajosnak, akit mindenki gyümölcsoltó emberként ismert. Önmagát viszont pomológusnak nevezte. Az ő két gyermekével, Juliannával és Lajossal sikerült nekem beszélni. A történet úgy folytatódik, hogy Bedő Gyula kuláklistára kerül, ezért 1951-ben Lajos fiával és annak családjával mennie kellett a lakásból, a falu egy másik utcájában jelölik ki a kényszerlakhelyet, egy félig elkészült házban. A nagy ebédlőben iskolai bentlakást rendez be az akkori kommunista hatalom, ahol a szomszédos falvak gyermekeit helyezik el. Miután megszűnt a bentlakás, visszaköltözhetnek az épület egyik részébe, de az ebédlőt a vasutasok foglalják el egy szakácsnővel, aki a sütőkemencét is kisajátította. Dolgozni viszont muszáj volt, mert nagy birtok volt, 80 ár gyümölcsös, illetve az állatok. Valamiből el kellett tartani a családot. Öt napig csépeltek az udvaron, de annyi búza nem maradt, hogy abból kenyeret tudjanak sütni, meséli Julianna néni, Lajos bácsi nővére. Keserves évek voltak. Minden este kénytelenek voltak végighallgatni az ittasan duhajkodó vasutasok tivornyáit. Sok türelemre volt szükség ahhoz, hogy újra birtokukba kerüljön a jogos tulajdon. Zsalugáteres ablakok voltak, de az idő vasfoga megette őket, ki kellett cserélni. Amikor a mestergerendáról érdeklődöm, a pince kerül szóba. Ott volt elejétől kezdve, de 2005-ben az árvíz elöntötte a pincét, ekkor ki kellett cserélni a cserefából készült, vastag tartógerendákat. Így jött fel a mestergerenda a pince mélyéről a gazdasági épületbe.

Kilépünk a házból, majd egy hosszú lépcsősoron megyünk le a pincébe, itt állt sokáig a mestergerenda, mely őrzi a titokzatos évszámot, a kúria építési idejét 17 I(sten) S(egedélméből) 49. Zoltán, Lajos bácsi fia mutatja a féltve őrzött kincset a csűrben. Nem messze a kúriától egy cseréppel fedett, kukorica tárolására alkalmas kast pillantok meg, rajta az évszám 1831, ilyen sincs több a környéken. Büszkén mesélte Lajos bácsi, hogy az 1848-as forradalmat is túlélve a mai napig alkalmas kukorica tárolására.

Lajos bácsival a múlt évben beszélgettem, abban maradtunk, hogy folytatjuk, de amikor a napokban bekopogtam, a család szomorúan közölte, hogy elkéstem, a gazda végleg elment. A család történetét a nővére, Lőrinczné Bedő Erzsébet Julianna egészítette ki. Régi albumokat forgatunk, miközben a múltról, a családról és a házról beszélgetünk. Sokat nélkülöztek az ötvenes években, a szülők mezőgazdaságból, állattenyésztésből és kertészetből tartották el a családot. Azt mondja, édesapja, akárcsak öccse, mintakertészetet vezetett, mindig büszkék voltak a Bedő névre, a felmenőkre és a galambos címerre. Lajos bácsiéknak három gyereke született, Éva, Zoltán és Enikő. Zoltánnak két fia van, Szilas és Zente, akik ma is itt élnek ebben a házban, ők vigyáznak majd a családi örökségre.