Aki a székelyföldi népi örökség mentésében kicsit is érdekelt, annak Énlakát aligha kell bemutatni. Itt még szív alakú nyíláson szűrődik át a reggeli napsugár a dinnyezöld vagy sötétbarna zsalukon, még talpunk alatt érezhetjük az aszfalt nélküli utca kövét és trágyaillatú porát, itt még látni békésen kapirgáló tyúkot és libát. És mielőtt elbódulnánk a Firtos lábánál fekvő ékszerfalu nyugtató látványától, beleszédülnénk a kora nyári napnyugtában hazafelé poroszkáló tehenek kolompjainak hangjába, látjuk persze azt is, hogy itt is akad habtéglából építkező, házát sebtében hullámlemezzel fedő lakó, ám többségében évszázados arcát őrzi a falu – igaz, egy faluképvédelmi program is ösztönzi az énlakiakat az utcakép arculatának őrzésére, a hagyományos anyagok és formák használatára.

Dimbes-dombos, eldugott utcácska utolsó előtti épülete Tamás Kinga autentikus vendégháza. A ház előtt tiszta vizű forrás oltja nyáron a szomjat, lila orgona illatozik a mívesen felújított ablakok előtt májusban, s a székely mesteremberek furfangját is őrzi a kis székelykapu csalafinta „zárja”. Aki tudja a nyitját, csak annak tárul fel az énlaki porta titka.

Mexikói kagyló és újrahasznosított pajta

A bennvaló jobb szélén az egykori nyári konyha – ma fiatalos lakrész, aprócska galériával –, mögötte pompás sütő és kemence, székelyszent­erzsébeti cigányok munkája. A filagóriát a disznópajtából alakították át. A teljes össze­omlástól az utolsó utáni pillanatban megmentett csűrt udvarhelyi fiatalok ambíciós kis csapata éppen vályogozza, szalmával kevert agyagos sárral. Az évszázados porta megmentője ugyanis tágas közösségi teret álmodott az egykori istállóba.
Befektetésként, vendégház gyanánt és nem utolsósorban örökségmentő céllal vásárolta a portát néhány éve Kinga, 1840-es évszám állt az egyik szoba gerendájába vésve, 1890-et ír a másikban.

– Fontos szempont volt a felújításnál, hogy ne egy falumúzeumot vagy egy tájházat építsek újra, hanem a mai idők irányzatai is érvényesüljenek a házban – magyarázza törekvéseit a porta tulajdonosa, aki a lélekkel teli tornácos házat kívülről visszaállította másfél évszázaddal ezelőtti pompájába, ám a mai kor igényei szerint fürdőszobát építtetett, s vizet vezettek a házba. Ami azonban a leginkább egyedivé teszi az egyszerűségében nagyszerű szobákat, az a tulajdonos világutazása: a székely népi kultúra mellett egészen távoli nemzetek népművészete is helyet kapott az élettér minden zegzugában.
– Mexikóból egy kézzel festett kerámiakagylóval repültem át az óceánt, ami most a fürdőszoba ékessége, de hoztam már bambusztükröt Floridából, panamai indiánok által szőtt terítőt, afrikai maszkot és szőnyeget is – meséli az udvarhelyi fotós: nőként és kisgyerekkel nemegyszer kilencvenkilónyi (!) csomaggal repült haza.

Paticsfal a nappali csúcsa

És valóban jól megfér egymás mellett a nappaliban a pepita kanapé és a régi kelengyésláda, a háziszőttes szőnyeg és a szász időkből való, medgyesi, bontott csempekályha. Mégis, talán a véletlenül „talált” paticsfal a nagyszoba legnagyobb „cifrasága”.
– A tapasz leverésekor bukkantunk rá a vesszőből font gyönyörű paticsfalra, ami válaszfalként szolgált. Egy szeg sincs benne, igazi népművészeti alkotás – magyarázza őszinte rajongással Kinga. Nyilvánvaló volt, hogy nem rejtik vissza a falba.

Egyedül építkezni azonban nem egy megszokott női „szakma”, meg kellett vívni és néha még a mai napig meg kell vívni a harcokat a mesteremberekkel, a kemenceépítővel, a kováccsal vagy éppen a napszámosként segítő férfiakkal.
– Mindig nagy hévvel, pozitív energiákkal fogok neki egy újabb felújításnak, aztán vannak napok, amikor elfáradok, és hirtelen magam sem értem, hogy miért kell a régivel bajlódnom. Amikor leástak a kőalapig a ház pincéjében, hogy aláalapozzanak, és fél méterrel magasabb legyen a mennyezet, hogy konyhaként lehessen használni, az egyik kőfal beomlott. Azt éreztem akkor, hogy ha így folytatjuk, a ház is összedől. Aztán a kőfalat újrarakták, és szebb lett, mint valaha. Megpucoltuk, lemeszeltük, s ma már csodájára járnak a vendégek a konyha kőfalának – mondja Kinga.

Influenszerhelyszín és „Insta-sztár” az énlaki porta

Noha a porta alapvetően vendégházként szolgál, szabad napjain meghitt terepe a család és barátok kikapcsolódásának. Hegedűszó tölti be a nyári esték csendjét – mert muzsikus is akad a Tamás famíliában –, unokatesók hada süti a „tortát” a hatalmas homokozóban, s az éjszakai tábortüzek mellett sallang nélkül csendül fel a „csillagos ééég, merre van a magyar hazám” s számos, máshol giccsesnek ható nóta. Minden hely azé, aki óvja s belakja – mondja az énlaki porta sokat látott tulajdonosa, és ő élettereit tetteivel is belakja, legyen az Énlakán, Floridában vagy épp Brassóban.

– Énlaka építészetileg Székelyföld legegységesebben megmaradt faluképét adja. A falu hetven százaléka régi, tornácos parasztházakból áll. A kilencvenes évek elejétől hozzáértő szakemberek figyeltek arra, hogy a modernizáció itt ne úgy történjen meg, mint a legtöbb helyen, hogy a faajtókat és ablakokat műanyagra cseréljék, a fehérre meszelt házak rózsaszín és lila színt kapjanak. Fürdőszoba nélkül ma már elképzelhetetlen az életünk, de attól a házak eredeti külseje megmaradhat. Mindig eljátszom a gondolattal, hogy milyen csodálatos, mesebeli lett volna, ha egész Székelyföldön odafigyelnek erre, és a falvakon átutazva szépen felújított, tornácos parasztházakat láthatnánk a mostani építkezés szedett-vedett megoldásai helyett. Nem hiszek abban, hogy régen minden jobb volt, ami viszont jó volt, és a mai napig érvényes, igaz, ízléses tudott maradni, azzal érdemes foglalkozni – összegez házigazdánk, miközben kozmopolitaként, de a székely falusiak természetes vendégszeretetével mosott almát és bort hoz a mozaikkal kirakott asztalra.