Láger Lászlóék háza egy kis zsákutcában található, amelyet gyalogosan, a bolt melletti keskeny sikátoron keresztül közelítek meg. A vil­lanypásztorral körbekerített tel­ken fehérre meszelt tornácos parasztház áll, szürkészöld zsalugáteres ablakokkal, szé­pen illesz­kedve a környező ter­mé­szetbe.

De hogyan került ide a házaspár, amelynek semmilyen kötődése nem volt a Firtos lábánál fekvő településhez? László kolozsvári szárma­zású, felesége brassói, Bu­dapesten hozta össze őket az élet, ott ismerkedtek meg és éltek tizenvalahány éven át. Lányuk, aki harmadik osztályos, ugyan Budapesten született, de három hónapos kora óta lakik Énlakán, énlaki az identitása. Egy idő után a természet közelébe vágytak, és azon tanakodtak, hogy haza kellene költözni, de az említett nagyvárosok egyike sem került szóba.

– Egyszerűen nem találtuk azt a helyet, ahová szívesen jöttünk volna. 2012-ben egy tanulmányi projekt kap­csán jutottunk el Énlakára Kolumbán Gábor akkor még meglévő bivalyait megnézni, és néhány napi itt-tartózkodás után beleszerettünk a faluba. Már akkor érdeklődtünk, hogy van-e eladó ház a településen, de végül egy magyarországi ingatlanokat hirdető portálon akadtunk rá erre a bennvalóra. Egy keresztúri családtól vásároltuk meg a házat, amely romos állapota miatt viszonylag olcsó volt, hamar túl akartak adni rajta. 2013-ban fizettük ki az előleget, aztán apránként a többit, míg végül 2015. májusi kezdéssel kilenc hónap alatt újítottuk fel, javarészt saját forrásból, amit egy hitellel is megtoldottunk. A vásárlás és felújítás között elkezdtünk gyakrabban járni Énlakára, tapasztgattuk a házat, a szomszédok pedig nevettek rajtunk. Úgy ismertek meg minket, hogy a zsákutcánk végén az autónkat ki kellett szedniük a sárból – meséli kacagva a kezdeteket László.

A felújítást követően 2016 januárjában már be is költöztek. 

– Eljárogattunk a kété­vente sorra kerülő énlaki épí­tészeti konferenciára, ahol megismerkedtünk Albert Homonnai Márton építésszel és sokakkal, akiknek szívügye az énlaki épített örökség. Marci bácsival egymásra találtunk, kölcsönösen örü­l­tünk egymásnak, mert ugyanazt akartuk: teljes egészében megőrizni a ház­nak nemcsak a küllemét és arányait, hanem szinte mindent, ami lehetséges. Az ablakkereteket újragyártattuk, ugyanabban a méretben, mint az eredeti, az ablaktokok megmaradtak, úgynevezett székely termót tettünk bele, amely kétrétegű, kicsit jobban szigetel, mint a sima üveg, de azért ez sem az igazi. Ilyen kompromisszumokat kö­töttünk. Nem is annyira támogatásért, hanem tanácsért és tervekért mentünk hozzá, de végül támogatást is kaptunk, ami voltaképp annyit tett, hogy ingyen elkészítette a ház tervét – mondja László.

A felújítás során nem hasz­náltak mesterséges anyagokat, még a szigetelésnél sem, egy­felől környezetvédelmi megfontolásból, másfelől a helyi, hagyományos építé­szeti megoldások iránti vonzalomból; így például a Magyarországról beszerzett nádpallóval szigetelték, de a beépített tetőteret már sajnos kőzetgyapottal. A nád nemcsak egyike a legrégebbi természetes hőszigetelésként alkalmazott építőanyagoknak, de egyike a legtermészetesebben elő­állí­t­ható szigetelésnek.

– Marci bácsi nem ment bele, hogy két rétegben szigeteljük a házat, mert akkor kissé vál­tozott volna a ház formája, a két keresztezőgerenda eltűnt volna, ezért a kivitelező, Balla Szabolcs rákozmetikázott ki­csit a gerendákra, és végül mindenhol két rétegben szi­geteltük, kivéve a tornácnál. Így mindenki jól járt, a gerenda is megmaradt. Marci bácsi végül elégedett volt – árulja el a ház gazdája.

Igyekeztek helyi anya­go­kat használni, helyi mester­em­berekkel dolgozni. A há­zat mész-homok vakolattal vakolták, nincs tapasztva, nincs benne cement. A sepsi­szentgyörgyi Kolozsi Attila keramikusmester rakta a tö­meg­kályhát, s bár ez a faj­ta fűtőalkalmatosság nem volt jellemző erre e vidék­re, praktikus és szép. A kály­hákat helyi agyaggal épí­tették, csekefalvi téglákból, csekefalviak a „járólapok” is a konyhában.
A ház függőlegesen ketté van osztva, egyik felében légfűtéses tömegkályha felel a melegért, a másik felében szintén egy kisebb tömegkályha adja a me­leget, amely fűtőtesteken ke­resztül melegít. 

– Balla Szabolcs és csapata építette újra a házat, teljesen az alapoktól. A kőalapú faház tetőszerkezetét teljesen le­bontották, az alapot meg­emelték, újrarakták a köveket. Lebontották a belső falakat is. Az énlaki házakban nem volt hagyománya a kéménynek, felengedték a füstöt a padlásra, ott füstölték a kolbászt. Mi beépítettük a tetőteret, itt kaptak helyet a hálószobák. Marci bácsi eleinte nem akarta, arra hivatkozva, hogy nincs elég hely, de miután megmértem, kiderült, hogy van elég hely, és beadta a derekát azzal a feltétellel, hogy nem modern tetőablakokat teszünk, hanem kutyaólnak csúfolt nyílászárókat, ugyanakkora méretben, mint az alsó szin­ten – mondja László, majd részletezi a ház belső tereinek elosztását.

A lenti térben két helyiség, egy nappali és az ebédlő, fent két hálószoba, az alagsorban, a valamikori pincében pedig a konyha ta­lálható. Három típusházat különböztettek meg Énlakán, mondja: egy 18. század végit, egy 19. század elején és egy 19. század végén épültet. Min­degyik háromosztatú, a tornácok dizájnja különbözik. Ez egy háromosztatú ház volt szépszobával, a mindenkori szobával, ahol éltek, középen egy pitvarszerű helyiséggel, ahol egy csikókályha kapott helyet, amely belógott a má­sik szobába is, illetve a pad­lásfeljáró. Alul pincével, fent padlással. Ebből hoztak össze ők egy háromszintes házat. Az építész nagy újítása az volt, hogy a ház mindkét részéről fel lehet jutni az emeletre, ami egyben az egykori tisztaszoba megvilágítására is jótékony hatással volt, ha pedig több gyermek összegyűl, a vég­kimerülésig kergetőzhetnek a két lépcsőn.

A ház korának pontos dátu­máról nem maradtak fenn adatok, a gerendába vésve az 1893-as évszám szerepel, de gyanítják, hogy ez egy felújításnak az időpontja, mert ennél idősebb a hajlék. A nyári konyhában is találtak egy, valószínűleg a kapuból származó szemöldökfát, ame­lyen az 1799-es évszám áll. A kapu nem maradt meg, ezért egy rekonstruált szé­kelykaput állítottak a régi helyébe.

A berendezés hagyományos és modern bútordarabokból áll, néhányat utánérzésből csi­náltattak, a lócát egy régeni cégtől vásárolták. – Van egy nagyon jó asztalos ismerősöm, akinek elég jó ráérzései vannak ezekre a régi bútorokra, kastély­fel­újításokkal is foglal­kozott Franciaországban a kétezres évek elején, így hazahozott néhány technikát. Nagyjából minden bútort ő készített.

Városi létformát élnek a fa­luban, amennyiben az ott­honról végzett IT-s távmunka az, mondja László, ami egyrészt szép is, jó is, kivitelezhető is, de a napi ingázás a városi iskolába, programokra megerőltetővé tud válni. Ezért viszont kár­pótolja őket az útközben szinte minden héten legalább egyszer megjelenő teljes Fogarasi-hegylánc lát­ványa, jobb napokon a Ki­rálykővel és a Bucsecs-hegységgel.

Galéria