A település egyik utcájában áll egy több mint százötven éves, tekintélyt parancsoló kőház, amely nemcsak egy család történetét őrzi, hanem egy különleges asszony, Lúcia nővér emlékét is. 

Ahogy belépünk, nem az az érzésünk támad, hogy egy felújított épületben járunk, hanem olyan, mintha a ház gazdája csak egy rövid sétára indult volna a kertbe, és bármelyik pillanatban visszatérhetne. A vastag falak, a régi gerendák, a gondosan megőrzött bútorok mind azt sugallják: itt nemcsak laktak valaha, hanem éltek. Ez volt Lúcia nővér szülői háza.

Egy élet, amely mindig hazatalált

Lúcia nővér Nagyszebenben végezte el a ferences nővérek tanítóképzőjét. Akkoriban nem kerülhetett oda akárki; komoly tanulmányokat és áldozatvállalást jelentett. Már fiatalon a szerzetesi életet választotta, ám a történelem közbeszólt: a kommunista rendszer feloszlatta a szerzetesrendeket, a nővéreknek el kellett hagyniuk közösségeiket, Lúcia nővér pedig hazaköltözött Remetére. Visszatért abba a házba, ahol gyermekkorát töltötte, és amely hosszú évtizedeken át újra az otthona lett. Itt gondozta idős szüleit.

Édesapja kántortanító volt, édesanyját éveken át ápolta, miközben a falu közösségének is támasza maradt. Amikor a szerzetesi élet újraindulhatott, még akkor sem költözött el azonnal. Maradt, mert tudta, hogy itt van rá szükség. A faluban akkor már ritkán tartottak szentmisét. Pap csak időnként érkezett, a közösséget azonban valakinek össze kellett tartania.

– Ő szervezte a rózsafüzéreket, összegyűjtötte az embereket, beszélgetett velük. Mindenki ismerte – meséli Fidelis nővér, akit a ház menedzselésével bíztak meg, s aki készségesen kísért el megmutatni a szépen felújított házat.

Nem volt hangos egyéniség. Nem akart vezető lenni. Egyszerűen jelen volt. Olyan ember, akihez bármikor be lehetett kopogni. Ha egyetlen szóval kellene felidézni Lúcia nővért, Fidelis nővér gondolkodás nélkül válaszol.

– Mindig azt mondta: Kicsikém…

Így szólította a gyerekeket, a felnőtteket, az ismerősöket. Ebben az egyetlen megszólításban benne volt a szeretet, a figyelem és az a különös derű, amely egész életében jellemezte. A gyerekek szinte versengtek azért, hogy átmehessenek hozzá.

– Ha valaki nehezebben olvasott, vagy verset kellett tanulnia, elküldtük Lúcia nővérhez. Türelmesen leült velük, gyakorolt, addig ismételtek, amíg sikerült. A végén pedig mindig került egy kis édesség is a gyereknek. Sokat olvasott, rengeteget imádkozott, de a humora sem hagyta el. Még százéves korában is élénk szellemű volt. Már nehezen járt, járókerettel közlekedett, mégis mindennap elment a kápolnába. A századik születésnapját még együtt ünnepelte a közösség. Néhány nappal később ágynak esett. Három napig feküdt, de végig tiszta tudattal beszélgetett a nővérekkel.

– Utoljára azt mondta: Kicsikém, már csak egy lépésem van... – idézi fel csendesen Fidelis nővér az emlékét.

Ajándék a jövőnek

Lúcia nővérnek nem maradtak a faluban élő rokonai. A családtagok elszármaztak, a ház pedig rá maradt. Úgy döntött, nem adja el, hanem a ferences nővérek közösségének ajándékozza.

– Mi nagyon hálásak vagyunk érte – mondja Fidelis nővér, hisz ez nemcsak egy épület. Ez egy olyan hely, ahová szívesen jövünk.

A közösség úgy határozott, hogy a házból lelkigyakorlatos házat alakítanak ki, olyan helyet, ahol néhány napra félre lehet tenni a telefont, a rohanást és a mindennapok zaját.

A régi ház új élete

A felújítás során sok munka várt rájuk. Új tető került az épületre, fürdőszoba épült, megerősítették a szerkezetet. Mégis arra törekedtek, hogy a ház megőrizze eredeti arcát. A gerendák többsége ma is ugyanaz, amelyeket egykor Lúcia nővér gyermekként látott.

A régi bútorok közül több visszakerült a szobákba. Az egyik szekrény, a régi ágyak, néhány berendezési tárgy ma is őrzi a család emlékét.

Az emeletre vezető lépcsőn felérve Fidelis nővér egy különleges kis padlásablakot nyit ki. A fény egyszerre árasztja el a teret.

– Mindig szeretem ezt kinyitni. Olyan, mintha az egész táj bejönne a házba.

Valóban olyan. A dombok, az erdő, a gyümölcsös egyszerre tárul fel, a szél pedig végigsuhan a gerendák között.

A földszinten közösségi tér és kápolna kapott helyet, az emeleten egyszerű szobák várják a vendégeket. A kertben hét kis faház bújik meg a fák között. Egy ágy, egy asztal, egy szék – semmi több. És talán nincs is szükség többre. Ide nem kényelmet keresni érkeznek az emberek, hanem nyugalmat.

Évente lelkigyakorlatokat tartanak itt, de családok, kisebb közösségek, diákcsoportok is megszállnak a házban. A Covid idején tíz napot töltöttek itt gyerekekkel.

– Attól féltünk, unatkozni fognak. A végén alig akartak hazamenni – mondja nevetve Fidelis nővér.

Ahol a természet diktálja a napirendet

A ház mögött gyümölcsös terül el. Öreg diófák, szilvafák, vadkörte, bokrok, gyógynövények. Fidelis nővér arról álmodik, hogy egyszer gyógynövénykertet is kialakítanak a csűr mellett.

A természet itt valóban közel van. Őzek rendszeresen felbukkannak a kert végében, néha szarvasok is átvonulnak, de a medvék sem ismeretlen vendégek. 

Mielőtt elköszönnénk, még lemegyünk a hűvös pincébe. A vastag falak nyáron is kellemes hőmérsékletet tartanak. A régi kövek, a gerendák, a megőrzött részletek mind arról beszélnek, hogy ezt a házat nemcsak felújították, hanem tisztelettel vették birtokba.

Ahogy kilépünk az udvarra, a délutáni napfény végigsiklik a diófa levelein. Ennek a helynek nem a felújítás a legfontosabb története, hanem az, hogy egy asszony, aki egész életében szolgálni akart, halála után is gondoskodik másokról. A ház, amelyben szüleit ápolta, amelyben imádkozott, olvasott, gyerekeket tanított és embereket vigasztalt, ma is ugyanazt teszi: befogad.

Talán ezért érezzük úgy, hogy Lúcia nővér valójában nem ment el innen. Mintha csak kisétált volna a kertbe egy pillanatra…