Hosszú idő telt el, míg kezembe került a Pásztortűz irodalmi folyóirat egy 1934-es példánya, melyben Berde Mária írónő leírja, hogy milyen dáridós alkalommal járt erdélyi körúton 1897-ben az író, amikor leginkább Korondon tartózkodott. Maga Gárdonyi is megemlékezik erről az Új Idők hasábjain az Álom az erdőn című írásában: „A nyáron az erdélyi hegyek között kószáltam. Az erdőket jártam ottan. Erdélyben még jobbára azok az erdők vannak meg, amiket maga az Isten ültetett. Micsoda erdők!”
Árcsóra való megérkezését a Pesti Hírlap Naptára 1913-as kiadásában fedeztem fel, ahol a következőkről számol be: „Szeretek Erdélyben járni. A csöndes fenyvesek közé, a beszédes, kedves székely nép közé. Ott minden hegynek, minden kőnek van valami különös története. S talán minden embernek is. De merthogy olyan bús minden történetük? Kocsi vitt a kis erdélyi fürdőre. Későn este érkeztem oda. A világ már csöndes volt. A réten az első kaszálás boglyáit világította meg a hold. Az útszéli fenyőfák alján itt-ott szentjánosbogárkák kékes csillagai ragyogtak. Egy hosszú hodályféle házban kaphattam csak szállást. A ház persze szobákra volt osztva. S reggel jobbról is, balról is, áthallatszott minden szó, minden lépés. Dehát fürdőn nem a szoba a fő.”

Azt is az írónőtől tudom, hogy egy augusztusi vasárnap Szovátán vendégeskedett Gárdonyi, ahol egy Máthé Pista nevű hegedűművész gondoskodott az író szórakoztatásáról. Miközben hallgatta a székely muzsikát, bivalytejet ivott és kürtőskalácsot evett. A Szózat című lap munkatársa, Molnár Endre 1925-ben felkereste egri otthonában a betegeskedő, teljes visszavonultságban élő írót, aki így fogadta a vendéget: „Nagyon szeretem a székelyeket. A magyarság legértékesebb néprétegének a székelyeket tartom. Régebben magam is gyakran jártam Erdélyben. Gyönyörű vidék. De most már oda sem mehetek…” A riportkészítés közben hosszú szárú pipából fújta a füstöt.

„A magyar ember csak pipázik – mondotta. – Régebben, ha csak tehettem, Erdélyben töltöttem a nyarat. A Szent Anna-tó szépségét sohasem tudom elfeledni. Nagyon érdekelt a csángók élete is. Hol is élnek? Várjon csak, már emlékszem. Hétfaluban, Brassó mellett. Többször megfordultam közöttük. Érdekes, szívós nép. Nem hiszem, hogy le tudják törni őket.”
A kapitány srapnelje című elbeszélésében a messze földön híres fazekasfalut név szerint is említi: „Abban az évben beteges volt Bodónak az anyja, összeveszett ugyanis egy korondi fazekas asszonnyal. Egy tálnak a próbálgatása közben veszett vele össze a falu piacán, a kocsma mellett, a zöldre festett szép új keresztfa alatt. Bodóné vékonytotta a tálnak a fenekét. A korondi asszony bizonylotta, hogy nem vékony. Bodóné megkoppantotta a tálat, s a fenék csakugyan beroppant.”

Egy másik írásában Hol hálunk meg? címmel 1899-ben, túl az első erdélyi úton, az Új Időkben ezt írja: esznek.
„Ámbátor Szovátán, Torján meg Korondon azt is láttam, hogy a fürdővendégek maguk főznek. 
– Hát kaphatok valamit, akármit? 
– Bezony nemigen. 
– Talán egy kis hideg sült akad a konyhán? 
– Bezony nincs. 
– Sonka csak van tán? 
– Bezony nincsen. 
– A szalámit is elfogadom… 
 – Bezony nincsen. 
– Hát egy pohár tejet csak tudnak tán adni? 
– Azt lehet. 
– No hála Istennek. 
Míg a tejet iszogattam, beszélgettem az emberrel. 
– Ki itt a fürdőigazgató? 
– Én vagyok – mondja az ember. Azzal fölemel az ágya mellől egy fekete cseréppipát és félkönyéken rágyújt a maradék dohányra. No, gondoltam, errefelé nem olyan méltóságosan baktató penzionált generálisok az igazgatók, mint a külföldi fürdőkön. 
– Hát, mondom, van-e sok vendég? 
– Elférünk – felelte jóízűen pöfékelve.”
Nem bántam meg, hogy Gárdonyit választottam olvasmánynak, őt nem lehet nem szeretni. Ő egy csillaga Egernek, de Korondnak is.