Az énlaki Kocs Veronikának múzeum az otthona, aki a nap minden órájában határtalan szeretettel fogadja a múltunkra kíváncsi vendégeket. Nemrég Áder János korábbi köztársasági elnök és családja látogatott el hozzá, de idegenek előtt is mindig nyitva áll a kapu. Az udvaron lévő régi sütőházat nagyjából kétszáz évre datálják. Ahogy módosodott az akkori gazda, úgy építette fel mellé a ma is épségben megmaradt, gerendás mennyezetű, tornácos parasztházat, amelyet szőlőfürtök fonnak körbe. Ebben az időben épült a csűr is, a gerendán az 1920-as évszám szerepel az építők, Ádám Raffai Mihály és neje, Jánosi Póli nevével.

A bennvaló sajátossága – tudjuk meg a házigazdától –, hogy az itt élők közül senkinek nem született örököse, mindig örökbe hoztak valakit. Ádám József fogadta örökbe Ádám Raffai Mihályt, aki nejül vette Jánosi Pólit. Ádám Raffai Mihály elhunyta után Póli Veres Ferenchez ment feleségül, ő bővítette aztán a házat, nyári konyhát, betonkaput, gabonatárolót és pajtákat is épített. Épp a kapu előtt húzódik a Kis- és Nagy-Küküllő vízválasztója, amitől igen huzatos volt ez a telek. Mivel az akkori gazda fő tevékenysége az állattartás volt, a rácsos kerítés helyett betonfalat épített a ház köré, hogy megvédje a portát. Telt az idő, jött a háború, Veres Ferenc fogságba került, de a gazdaság nem állt le, a szolgák végezték a dolgukat.

– 1989-ben halt meg Veres Ferenc, az utolsó gazda, akkor vásároltuk meg ezt a bennvalót testvére gyermekeitől. Beteggondozással foglalkoztam, így az öregek élettörténeteiben, emlékeiben, jövőbe látó szomorú elképzeléseiben ott voltam. Elmondták azt is, amit talán senki másnak nem, kiöntötték a lelküket. Egy alkalommal Tamási Irma néninél voltam, aki utolsó perceit élte, és megkért, hogy a szekrény aljából vegyem ki az újságpapírba csomagolt magyar ruhát. Akkor mondta, hogy amikor a történelem változott, ezt megmentette, és csak arra kér, hogy ha már ő nem lesz, s emberek jönnek erre, akik kíváncsiak az ő életükre, amiért éltek, küzdöttek, kínlódtak családjukkal együtt, akkor mutassam meg nekik. Mert ők akkor voltak a legboldogabbak, amikor újra azok lehettek, aminek születtek

– meséli Kocs Veronika gyűjtésének kezdetét.

A falut járva, időseket gondozva szembesült azzal, hogy az idősek nincs akire hagyják a szőtteseket, törülközőket, régi dolgaikat.

– Úgy döntöttem, hogy belerakom egy ládába, és ha majd jön az unoka, dédunoka, elviszi. Igen ám, de ez szaporodott, a ládából szoba lett, a szobából ház, aztán az elfelejtett mesterségek szerszámai is szaporodtak. A fiam hagyományszeretete, a régiségek átmentése iránt érzett felelőssége is nagyban hozzájárult a tárgyak sokaságához. Így alakult ki a Székely Mesterségek Múzeuma. Ezután is arra törekszünk, hogy a székely emberek múltját átmentsük, hogy megmutassuk, hogyan éltek elődeink

– mondja a házigazda, aki szerint őseink kitartása, az élethez való hozzáállása példaértékű: tíz-tizenkét gyermeket felneveltek, amiből jutott a családnak, hazának, Istennek. Megtanították őket, hogy küzdeni kell, s hogy semmi sincs elveszve.

Beszélő tárgyak

A hetvenes években szégyen volt otthon maradni a kollektívben, aki valamirevaló ember volt, annak menni kellett. Mindenki megpróbált városon gyökeret ereszteni, családot alapítani.

– A falu elöregedett, s a megmentéséért az angolok létrehoztak a faluban egy szociális szervezetet, amelyet aztán átvett a Caritas. Akkor költöztem én is haza, s mai napig idősgondozással foglalkozom, bár most már csak bedolgozom, mert időközben nyugdíjas lettem. Szeretni kell itt élni. Érezni és értékelni kell ezt az életet, hogy annak a fának, bútornak kisugárzása, éltető ereje van. Aki ezt nem fedezi fel, az nem tudna itt létezni. Ha ránézek a tárgyakra, akkor felidézem a gazdája szavait, így élő kapcsolatban vagyok azokkal, akik már elhaltak. Mintha körülöttem lennének, és mondanák azt az élettapasztalatot, segítséget, biztatást, amit húsz-huszonöt év alatt nap mint nap a lelkemre bíztak. Nem vagyok egy percig sem egyedül, hisz jönnek a turisták, és viszik a hírünket, kultúránkat, néprajzunkat. Ha nem nyitnák ránk az ajtót, elsorvadnánk. Viszik a hírt, hogy él itt egy kicsi csoport Isten tenyerében, amely az évszázadok során nem hagyta kiveszni a székelységet. Fogytunk, de megmaradtunk. Unitáriusokként erős hitünk van, erős várunk nekünk az Isten! – mondja Kocs Veronika.

Az épületet megtartották eredeti formájában, nem végeztek rajta nagyobb felújítást. A ház három helyiségből áll, az első a tisztaszoba, amelyet többnyire az ünneplőruháik, illetve féltett dolgaik tárolására használtak, télen sem fűtötték. A középső szobában aludtak, vendéget nem igazán fogadtak. Aki betért, illemből megkínálták egy pohár pálinkával, de nem többel. A harmadik helyiség a konyha volt, innen volt a feljárás a padlásra, ahol a lisztet, gabonát, kolbászt, szalonnát tárolták. Fürdőszoba nem volt, és ma sincs, a kútból merték a vizet, és mosdótálban mosakodtak. Ünnepek előtt az asszonyok lementek a patakra, és ott szapulták ki a ruhát, hogy ne pocsékolják az ivóvizet. 

– A rendtartó székely faluban három generáció élt együtt. A gyermekekre és a kicsi csirkékre a nagyszülők vigyáztak, amíg a szülők a mezőn dolgoztak. Amikor a gyerekek felnőttek és kiházasodtak, arra a fiúra, aki a mátkájához költözött, azt mondták, hogy szekérnyújtóra ült. Ez azt jelentette, hogy nem lehetett gazda, mert ott már volt. Nagyszerűen tudtak élni és szórakozni is. A székely ruha magán hordozta viselőjének rangját, vagyonát és társadalmi helyzetét. Például a falubeli lányok nem vehettek fel szebb ruhát, mint a bíró lánya, íratlan törvény volt, de büntették. Az öregek ma is úgy tartják, hogy otthon sütött házikenyér, kalács nélkül nem ünnep az ünnep.
A kérdésre, hogy lesz-e, aki továbbvigye ezt a szép örökséget, Kocs Veronika azt mondja: az elvetett mag jó földbe hullott. 
– Nyugodt vagyok, mert a család, a gyerekek összefogtak, szívükön viselik a múzeum sorsát. Mindenkinek megvan a maga felelőssége, szeretete eziránt, időt áldoznak rá. A fiam az egész életét ebbe fektette bele. A lelkem tiszta, mert látom, hogy nincs elveszve semmi. Egészen biztos, hogy továbbviszik ezt az örökséget.