Az Udvarhely vidéki szé­kelykapuk helyszíni és a rendelkezésünkre álló gyűj­temények vizsgálatai alapján megállapítható, hogy a 19. szá­zad folyamán és a 20. szá­zad első felében a díszítő „nö­vényies” motívumok csak­nem kizárólag a nagy kötött székelykapukra voltak jel­lemzők. Kis székelykapukon nagyon ritka estben fordultak elő ilyen díszítőmotívumok. Okát elsősorban abban lát­juk, hogy a festett-faragott kiskapuk kapuoszlop felülete nem biztosít elég teret e dí­szítőelemek használatára. 

A 20. század végén és századunk első évtizedeiben az egyre nagyobb nép­sze­rűségnek örvendő kis székelykapuk ka­puzábé­fe­lü­letén ma már a kis székely­kapu faragott orna­men­tiká­jának is a részét képezi. Kapuoszlopainak végében a ka­puzábé fejezetként megjelenő motívumok jelentősen át­ala­­kultak, mind formailag, mind pedig méretében jelen­tősen lecsökkentek. A formai átalakítása miatt már nem ne­­vezhető a kapuzábé „ko­ronájának”, mint ahogyan a máréfalvi Kovács Piroska szé­kelykapu-kutató tette közle­ményeiben. A kiska­pukon meg­­­jelenő csökevényes, né­ha a palmettára „csak” em­lé­keztető motívumokat in­kább mellőzni kellene a kiskapu kapuoszlopainak végző­dé­sé­ben, ezáltal megelőznénk a ka­puoszlop felületének túl­zsúfolását. Huszka József 1895-ben megjelent Székely Ház című művében a palmetták be­mutatásánál, az „udvarhelyi kapuk” ismertetésénél a pal­mettát a kapufélfa felü­letén, az indasoroktól tel­jesen elkülönült önálló dí­szít­ményként írja le. Az „oszlopos” kötöttkapu zábé­végi motívumaként is vizsgálja. Pél­daként a palmettákra és ezeknek részletes leírására, mint faragványokra, a zetelaki, 1807-ben készült oszlopdíszes kötött kaput hozza példának mint Udvarhely vidékének a legrégebbi kapuját. (A ka­pu már nincs meg.)  Huszka József úgyszintén nagy rész­letességgel leírja a bethlen­falvi (ma Szé­kely­udvarhely részét képezi) Nagy család nagy kötött kapuját, és palmettájának alapos elem­zését közli. (A kaput a család leszármazottjai az 1890-es években átköltöztetik Csík­szentkirályra.) A bethlenfalvi nagy kötött kapu ács-faragó mestere, készítője a kadicsfalvi Tibád András. 

Az oszlopdíszes székely­kapuk esetében az oszlopfő fejezetében elhelyezkedő pal­metta összefüggésben van az oszlopdíszhengerrel és annak csigájával. A kapuzábé középső és felső részét tulajdonkép­pen egy párkányzat választja el, a küküllőkeményfalvi Cser­gő Bálint székelykapu-kutató le­írá­saiban a „tetőlap” meg­nevezést használta. Eb­ből nő ki legtöbb esetben a zábévég felületéhez simuló három, öt, néha hét levélből álló palmetta. Az egyik ilyen szép példánya a kadicsfalviak által készített székelykapuknak az 1818-ban Fenyédre készített kapu. Fa­ragói: Sándor Ferenc, György Mihály és Kovács Péter kadicsfalvi mesterek. (A székelykapu ma a székely­udvarhelyi Haáz Rezső Mú­zeum tulajdonában van, a Szejkefürdőn felállított szé­kely­kapusor negyedik székely­kapuja.)
A jelenkori aktív kapu­faragók – mint például a ze­telaki Szabó Gábor és a ho­moródszentpáli Balázs Gábor – is előszeretettel építik bele a kadicsfalvi palmettatípust a székelykapu díszítőelemeinek kompozícióiba.
A faragott-festett Udvarhely vidéki kapuk, palmetták fa­ragványai a régi székelykapuk esetében nagyrészt lapos reliefált faragványok. A ré­gebbi kapukon kifejezetten a nagy kötőgerendáig terjedtek. Későbbi kapuk faragványain a palmetta felső része gyak­ran átnyúlik a kontyfára is. Ritkábban a faragványok fe­lülete, a levélzete és néha a tulipánjai is hornyolt mélyített véset. A palmetták legszebb példányai Székelyudvarhely környékén a 19. század második feléből származnak és a kadicsfalvi Kovács Péter, a fenyédi I. Dávid Mózes, a zetelaki Máté Imre és a kü­küllőkeményfalvi Benedek Imre kapufaragók nevéhez köthető. 
A kis kapuk esetében a palmetta faragványok erő­teljesen reliefáltak, „túl­fa­ra­gottak”, ezáltal próbálják a motívumfestés hiányát pótolni.  
A legegyszerűbb motí­vumok a levélcsokrok, ame­lyek hármas-ötös fonat­ban láthatók. Gyakoriak a terebélyesen megformált pal­metták, amelyeket rend­szerint egy vagy három, ritkábban öt tulipán díszít. A levélzet végében nagyon ritka esetben a tulipán helyett a kereszt jelenik meg. Ezt a palmettatípust a 19. század második felében alkotó, zetelaki Máté Imre szé­kely­kapuin azonosítottuk be. 
A színezés használatánál a levélzet rendszerint zöld. Levélcsokrok esetében gyakori a zöld és vörös kombináció. A tulipán minden esetben vö­rös. A kacsok és a vízszintes vonalak, tulipánszárak zöl­dek, ugyanúgy a kis lapinál (levélnél) is. Nagyon ritkán a kék is megjelenik, de kisebb felületeken. A fe­hér színt ritkán használták. Fe­hér pontozást alkalmazott I. fe­nyédi Dávid Mózes kapu­faragó a 19. század második felében. Ugyanebben az idő­szakban és a 20. század első két évtizedében alkotó küküllőkeményfalvi Benedek Imre kapufaragó ritkábban, ki­emelés végett árnyalásként használta a fehér színt.