Kétezerben vásárolták, két év múlva tudtak beköltözni – meséli „házasodásuk” történetét László Csaba és felesége, Lujza a 19. századi kúria meghitt otthonossággal berendezett konyhájában. Tizenháromféle előétel olajozza a beszélgetés menetét, majd a szintén Lujzika által bügyürgetett, pazar illatú töltött káposzta. Harmincöt főre főztem tegnap, kivételesen egyedül – magyarázza a ház jó kedélyű asszonya.

Kívülről viszonylag jó állapotban volt az épület, ám sok átalakításon ment át a belső tér maga: a tágas nappaliból annak idején három irodát választott le a helyi termelőszövetkezet, később a kúriát elárverezték, az árverés nyerteseivel alkudoztak hosszasan Csabáék a házra. A tetőszerkezeten 1867-es évszám szerepel, egy javítás dátuma, így arra következtetnek, hogy már az 1800-as évek elején állnia kellett a rugonfalvi nemesi család, a Jeddyek kúriájának.
Először a ház első része épülhetett meg, a kirepült fiúk szobája, ott a falak is vastagabbak: kilencvencentis falakról beszélünk, korabeli, masszív ajtókkal.
– Azt mondták az ácsok, hogy a teljes tetőszerkezetet nyers fából rakták össze, és nincsen benne egyetlen vasszeg se – mondja Csaba, aki saját kezűleg végzett – és végez ma is – szinte minden felújítási munkát a házban.

„Ha nem veszitek meg, egy lejt nem kaptok”

– Felhívtam telefonon édesanyámat, hogy Csaba bele van bolondulva egy kúriába, és meg akarja venni. Elgondoltam, mennyi pénz kell hozzá, nem akartam kínlódni egy életen át – meséli Lujzika. – Három nap múlva itt volt édesanyám, s ahogy a kanyart bevettük, és meglátta a házat, azt mondta, még ha Oroszhegyen mindent eladunk is, de megvesszük. Amikor pedig meglátta a boltíves pincét... Ezért a pénzért csak a pince is megéri, a többi ajándék. Azt mondta, van egy kicsi pénzem, és ha megveszitek, nektek adom, de ha nem veszitek meg, egy lejt nem kaptok – nevet a kezdeteken több mint két évtized távlatából.
A ma vendégházként működő épület csak később került a házaspár tulajdonába: egykor üzletek, rendőrtanya és különböző műhelyek voltak benne, ma rusztikus vendégszobák és tágas közösségi tér alkotja.

– Emlékszem, épp itt volt nálunk az oroszhegyi polgármester, kísértem ki a kapun, s néztük az épületet. Olyan romhalmaz volt, hogy amikor ránéztem, elment az életkedvem. Mondom neki, te, a férjem ezt a romhalmazt meg akarja venni. Azt mondja a polgármester: Lujza, azt nem holnap, azt ma kell megvenni! – így lett az is a miénk 2004-ben. 
– Na, de mit csináljunk vele? Felmerült egy múzeum ötlete is, de nem volt életképes. Akkoriban annyi zenész és táncos aludt egyfolytában nálunk, na, gondoltuk, jó, akkor csinálunk egy szobát, és ha jönnek, lesz, ahová lefektessük őket. Igen, de olyan nagy volt maga az épület, hogy egyetlen szoba nem oldotta meg a funkcióját… És akkor így fűztük tovább a gondolatot, hogy csináljunk vendégházat. Álmomban nem gondoltam, hogy panziós leszek… – magyarázza a fogadó csupa szív asszonya. Ehhez képest megesik, hogy több tíz főre főz – nyolcórás, városi munka mellett – egymaga. Közben indiai futókacsák villannak meg az ablakban, s időközben lett egy jurta is az udvaron. 

Vendégszobák saját fürdővel

– Gondolkoztunk, hogy legyen egy női fürdő, meg egy férfi, abban az időben nem volt még ilyen külön fürdőszobás világ, és sokkal olcsóbb lett volna, ha kétfelől vannak a szobák, középen pedig a fürdőrész. Elgondoltam magamban egy este, hogy ha én egy szeretővel elmegyek egy panzióba, és éjjel ki kell járkáljak mosakodni, mennyire ciki az... Na, mondtam Csabának, amikor kész lesz, akkor lesz kész, de minden szobának lesz saját fürdője. Akkoriban ez még elég nagy dolog volt. Úgyhogy egyszer csak, teljesen véletlenül, elindult a panzió is. 
Az évszázados konyhabútor hamarabb megvolt, mint ahogy a házat megvették volna: évekig várt az új otthonára. Szerelem volt első látásra. A bőrrel kárpitozott, régi székek is nagy becsben vannak tartva, az ajtó felett Dávid Ferenc szónokol a tordai országgyűlésen – nem kérdés hát, hogy itt unitáriusok is laknak.

– Ilyen reprodukció is a világon mindössze száz-kétszáz van – magyarázza Csaba –, csak az egyházközségek kaptak.
A masszív, püspöki ágyban egykor Márton Áron is aludt, de talán az antik tálaló a nappali legfőbb éke, koronája.
– Egy cigányéval cseréltem, Luceafăr szekrénysorért adta – mutatja nem kis büszkeséggel Lujza.

Mesélnek a tárgyak

Az étkezőben családi képek, pipacsokat ábrázoló nemezmű emlékeztet a Pipacsok Néptáncegyüttes több évtizedes múltjára, a barátságos kandalló párkányán székely plasztikák sorakoznak. A bejáratnál Petőfi-portré jelzi a lakók identitását, s utal Csaba legújabb rendezésére, a Petőfi-potomságra. Megbecsülik a művészeteket ebben a házban – hirdeti a falakon képzőművészeti alkotások sora. 
– Nagyon sokan nem megfelelő szaktudással nyúlnak az ilyen régi épületekhez, hogy ne kelljen annyit fűteni, álmennyezettel rombolják szét ezeket a tágas belmagasságokat, műanyag ablakokat tesznek, és ezzel, ami szép volt, teljesen elsorvasztják a házban – fejti ki véleményét Csaba, miközben csodáljuk a régi nyílászárókat.

– Nagy befektetés volt például a hátsó udvar macskakövezése is, sok pénz, de nem lehet megspórolni, na. Hogy néz ki a térkő egy évszázados kúria udvarán? – teszi hozzá Lujzika.
Minden részletében csodás egy-egy székelyföldi kúria, nagy gonddal díszített bútoraival: a részletgazdag megoldások, az időtálló alapanyag, évszázadok múltán is bennük van az alkotó, történeteket mesél minden apró ciráda. Ami azonban talán még ennél is fontosabb: a vendéglátó maga. Az (épített) örökség értékét felismerő ember nélkül mindez csupán hideg kő és tégla.