Tizenvalahány évvel ezelőtt hihetetlenül izgalmasnak ta­­­láltam azt a múzeumban ját­szódó filmet, amelyikben éjszaka a kiállított tárgyak életre kelnek. Történelmi figurák karakterein és konfliktusain keresztül szórakoztattak, egészen reggelig. Gagyban is szinte így jártam, amikor Hegyi István bácsi házába látogattam el. Nem a ház kelt életre, hanem a gazda idegenvezetése mellett bolyongtunk az itt élő családok történeteiben. Amikor a kapun belép az ember, tágra nyílik a világ előttünk: terebélyes sövénysor mutatja az utat a kúria felé, gyümölcsfák árnyéka alatt lépdelünk a bejárat felé. A gazdaság őrzőjeként egy puli ugat ki a bundája alól, aki annyira komolyan teszi a dolgát, hogy a gazda pálcájával a fejére kell koppintson.
A mellékbejáraton bejutva mindjárt a lakószobaként használt he­lyiségbe kalauzol István bácsi, amelynek bal felén konyhaszekrény található, régi bögrék vannak fülüktől felakasztva. Mögötte egy egyszemélyes régi ágy, fö­­lötte az álmokat őrző, kézzel készített falvédő. Egy hatalmas karosszék néz szembe az ajtóval, mellette újságok árulkodnak a vendéglátó szokásairól.

Az ezredes, a hegedűművész és Kibédi István

– A Hegyi család a tatárjáráskor menekült el Agyagfalváról Siklódra, Hegyi Gergely elődömről még Orbán Balázs is megemlékezik. Ezt a házat 1927-ben vásárolta meg édesapám, három tulajdonosa is volt: Szentkirályi Ferenc ezredes építette, tőle megvásárolta Kibédi István, aztán egy hegedűművész volt előttünk a gazda. Utóbbit Fülöp Alexandernek hívták, énlaki szár­mazású székely ember, felesége, Kratochvil Karolina társaságában érkezett haza, betegsége miatt választotta ezt az ingatlant, a jó levegő miatt költöztek ide – mutatja be a neves elődöket István bácsi. 
A ház eredeti berendezése a Szentkirályi családnak köszönhető, a gaz­dagon díszített bútorokat a múlt századelőn szállították le Budapestről. Az asztalosmunka faanyagán min­den karcolásnak, sérülésnek egyedi története van. A főbejáratot ma nem használják, kőlépcsői a verandának hívott előtérbe viszik a látogatókat, ami az épület legmelegebb és legfényesebb része, István bácsi egy kanapén itt szunyókálni, pihengetni szokott. Ha elhúzzuk a hatalmas, nyikorgó hangot adó zsalugátereket, akkor megnyílik a múlt előttünk, a tehetős Szentkirályi család bútorai és a gazdag múltú Hegyi család személyes emlékei töltik be a szobákat. Valószínűleg nappaliként használták eredetileg a szobát, az ikerágy a jelenlegi tulajdonosok alatt került ide. A falról Kossuthék vigyázzák a magyar szabadságot, az íróasztal Hegyi Sándorék küzdelmes életéről tanúskodik.

Kétszeres veszteség

– Hegyi Sándor nagy gazdasággal bírt Gagyban, mielőtt megvásárolta a birtokot, a 82-es törzs őrmestereként harcolt az oroszok ellen Galíciában. A hadifogság után alapított családot, öt szép gyermekkel áldotta meg az Isten a családját. A második világháborúban a szalárdtelepi alagút parancsnoka volt, de sajnos újra orosz hadifogságba esett, vele együtt a bátyám, ifjú Hegyi Sándor is odamaradt Orszkban. El tudja képzelni, mi volt velünk itthon, a legnagyobb testvérem tizenhét éves volt, édesanyám gondja mellett éltünk – közben levelezőlapokat vesz elé, korabeli fotókat mutat a háborúból, a háborúban elhunyt testvére ágy fölötti portréjára mutat ujjával.

– S akkor mi történt magukkal, István bácsi? – teszem fel a kérdést.
– Legyen türelemmel, itt még a megpróbáltatások nem fejeződtek be a család számára. A háznak szinte minden szeglete őrzi a háború emlékét. Először a németek érkeztek hozzánk, a négy hársfa alatt állomásoztak, kijárási tilalom volt éjszaka, a fogságot megjárt bátyám tudakolta meg, hogy hamarosan felrobbantják a gagyi hidakat. Leszorultunk a pincébe, édesanyám magával hozta a zsebóráját, legalább sejtsük, mennyi az idő. Egy orosz katona érkezett egyszer az ajtóhoz, „nemszkit”, németeket keresve. A vakablakba volt kitéve az óra, a petróleumos lámpa mellé, arra gondolt a katona, hogy az üvegkorsókban vodka van, ezért rátalált az órára, amit zsebre tett. Alig könnyebbültünk meg egy kicsit, egy ruszki nő érkezett utána, meglátva az ikerágyat, kisajátította a lakást két öreg tisztnek, őrt állított az ajtóhoz, nem szabadott bemenni. A nyári konyhába szorultunk, ott elgémberedve aludtunk. Velünk volt egy fiatal nő is a babájával. Éjszaka zajt hallottunk, mindenki feltette a kezét, amikor a katona belépett hozzánk. Nem tudtuk, mit akar tőlünk. Mutatott a babára. A nő félve odaadta neki, erre elkezdett sírni, hogy neki otthon három kicsi gyermeke van…
De a háború végével sem lélegezhetett fel a Hegyi család, megpróbáltatásaik folytatódtak.

El kell hagyni a házat
1949-ben kilakoltatták őket, felszólítást kaptak, hogy huszonnégy óra alatt hagyják el az épületet, amit el akarnak vinni, addig tegyék meg. A rokonsághoz menekítették a családi örökséget, a hercehurcában sérültek meg az ágy díszei.
– Az volt a kérés, hogy legalább egy asztal, két szék, egy ágy és egy létra maradjon. A szobákat felsúrolva, kitakarítva kellett átadni. 1957-ben, pünkösd tájékán adták vissza a házat nekünk, addig gondozói lakásként, orvosi szobaként, gyűlésezőhelyként szolgált. A két belső szoba eredeti festését a családunk meghagyta, értékelte, de közben úgy gondolták, újrafestik. Mivel nem szabadott megközelítsük a házat, nem volt, ki egy-két cserepet megigazítson rajta, beázott az egyik szoba. A zárakat kicserélték, a rézből készült ódon kilincseket leszerelték, ma is látszik az ajtó fáján a régi nyoma. A gyönyörű csempekályhák szerencsére megmaradtak, a legelső szobába visszaköltözésünkkor vásároltunk egy Harghita típusú, Szentkeresztbányán gyártott kályhát, azóta is megbízható társnak bizonyult.
A gazdasághoz tartozó földet és erdőt a rendszerváltás után igényelték vissza.

Féltve őrzött örökség
Mivel kulákoknak nyilvánították őket, nem engedték a fiatalokat a közösségi eseményekre, kimaradtak a táncból, színdarabból, nehezen élték meg ezt az időszakot. A nyolcvanas években meghalt az édesanyja, a testvérekkel megtörtént megegyezés után a kúria egyedüli tulajdonosa lett. Az örökséget gonddal vigyázza, a díszes ágy szúette lábait nemrég újraesztergáltatta, büszkén mutogatja a múlt emlékének minden bizonyítékát. Amikor kifelé sétálunk a házból, magunkhoz veszünk egy távcsövet, hogy az exkluzív idegenvezetés utolsó látnivalóját is megmutassa nekem.
– Ha az erdő felé tartja, akkor lát valami köveket, ott van a Szentkirályi család sírhelye. Valamikor a Türkösik, Pálfik, Toldik mellett ennek a családnak volt a legnagyobb birtoka Gagyban, tehetősek voltak. Nemrég, a helyi unitárius egyházon keresztül a Szentkirályi-leszármazottak felvették velem a kapcsolatot, jó barátságba kerültünk egymással, meglátogatnak engem, képeslapokat küldenek nekem. Most még féltve őrzöm az örökséget, mindenhez köt valamilyen történet. De mi lesz, ha majd én nem leszek? – teszi fel a kérdést, miközben a gyümölcsfák alatt, a sövény mellett a kapu felé kíséri a vendéget.