Ahogy elhagyják a Ba­rátok templomát, mind­­járt a bal oldalon lát­ható még Keszler Albert, a nép­szerű kalapos családi háza (ma gyógynövénybolt működik benne). Továbbhaladva kö­vet­kezik a híres Ernst cuk­rászda, és velük szemben Keszler Albert egykori tanít­ványának, Vass Ferenc ka­la­­posnak a családi fészke – eredeti formájában –, akit az udvarhelyiek egyszerűen csak „Vaskalaposként” em­legetnek. Mellette a Corvina könyvesbolt, amelyben nem is olyan régen az Orbán testvérek által Lotz Frigyestől megvásárolt hen­tes­üzlet működött.
Innen már jó rálátás nyílik a Varga-patak jobb partján álló cifra épületre, amelynek helyén állt a Ferenczy vendéglő. En­nek sorsa és arculata 2007-ben pecsételődött meg, amikor egy helyi vállalkozó – ígéretével ellentétben – nem átalakította, hanem teljesen lebontotta a műemlék jellegű épületet. Az illetékesek csak vonogatták a vállukat. Az udvarhelyiek a me­gyére mutogattak, és for­dítva. Tény, hogy a műemlék jellegű épület egyik napról a másikra eltűnt.

A Ferenczy-féle ház sok embert vonzott fénykorában, kü­lönösen az itt készült bá­rányflekken, a híres côtelettes d’agneau de Ferenczy miatt. A megyei hatóságok adták ki a bontási engedélyt, miköz­ben a székelyudvarhelyi polgár­mes­teri hivatal urbanisztikai osztályának munkatársai azt állították, hogy nem ismerték az épület történelmi hátterét. Furcsa. Ennek ellenére állítom: megérdemelne egy emléktáblát a következő szöveggel: „Ennek az épületnek a he­lyén állt a híres A Koronához vendéglő, amely 1901 és 1949 között működött. Itt készült a világhírű Ferenczy-féle bá­rányflekken.” Tudom, hogy erre még sokat kell várni.

Az épületet 1867-ben kezd­ték építeni, és Ferenczy István 1901-ben nyitotta meg benne a fogadót. A föld­szin­tes épület frontális ré­szén tíz ablak engedte be a ter­mészetes fényt. A 20. szá­zad elején a hetivásárokra ér­­kező korondiak a középen el­helyezkedő boltíves kapu alatt hajtottak be a mázatlan edényekkel megrakott szeke­rekkel a vendéglő udvarára. Kora hajnalban már katonás rendben sorakoztak az épület előtt a cserepes portékák – vi­rágcserép, borvizes korsó, ká­­posztásfazék –, és jöttek is a vásárlók. Mikor delet ha­ran­goztak, már indultak is ha­zafelé.
István, a jóképű, ener­gi­kus fiatal kereskedő jól ve­zette a vendéglőt. Jól sá­fár­kodott a szüleitől kapott va­­gyonnal. Már az 1896-os mille­nniumi ünnepségen meg­­­­­­hódította az embereket a bá­rányhúsból készített étel­kü­­lönlegességekkel. Olyan si­­­­ke­­resek voltak a juh- és bá­rányhúsból készített fogásai, hogy a Tímárok Első Országos Szakegylete dísztagjai közé választotta.

Részt vett az 1900-as párizsi világkiállításon is, ahol nagy si­kert aratott a Ferenczy-féle bárányflekkennel – côtelettes d’agneau de Ferenczy néven.
A közügyektől sem fu­tamodott meg: tagja volt a tör­vényhatósági bizottságnak, a városi képviselő-testületnek, a református egyház kebli ta­nácsának, a Zálogkölcsön In­tézet igazgatóságának, a Hi­tel Szövetkezet felügyelő­bi­zottságának, a Polgári Ön­képzőkör választmányának. Saj­­nos alig 44 évesen, egy er­zsé­betvárosi látogatás alkal­mával, elragadta a halál.
Felesége, Ferenczyné Sza­bados Katalin vette át a ven­déglő irányítását, aki a tordai fésű- és kefegyáros Szabados József hat lánya közül az egyik. Kata négy gyermekkel (István, Jenő, Böske, Lajoska) ajándékozta meg férjét. István választása jól sikerült, hiszen felesége három lánytestvére is udvarhelyi férjet talált. 1923-ig egyedül, majd a második világháború végéig Jenő fiával együtt vezette a vendéglőt.

1934-ben Székely­udvar­he­lyen emlékeze­tes labdarúgó-mér­­kő­zést rendeztek: a hely­béli Hargita az akkori román bajnokcsapatot, a bukaresti Juven­tust fogadta. A Hargita a mai másodosztálynak meg­fele­lő kategóriában játszott. Az eredmény szoros volt – mindössze 3:2-re győzött az országos bajnok. A mér­kő­zés után a vendégeket a bá­rány­flekkenjeiről híres Fe­renczy-féle vendéglőben lát­ták vendégül.
A háború után Jenő vette át a „kormányrudat”, hiszen már neki is neve volt a bárányflekken elkészítésében.
A vendéglő nemcsak a kiváló ételei és finom borai miatt volt kedvelt találkozóhely, hanem azért is, mert társasági élet és baráti beszélgetések színhelye volt. Itt horgonyzott le Tomcsa Sándor író is, aki itt ismerkedett meg életre szóló szerelmével, Ferenczy Böskével.
A „fedélzeti legénységhez” tartozott többek között: dr. Bódi András sebészorvos, Baczó Géza agrármérnök, Tassaly József műszerész, Schwarcz Miska jogász, Rös­ler Kari festőművész, Vári Zsig­mond gyógyszerész, id. Szabó Dénes közgazdász, Pál András férfifodrász, Hermann Gusztáv pékmester, Ferenczy István gyógy­szerész (Jenő bátyja).

Bódi doktor naplójából idé­zek: „1948. március 16-án, Sándor-napon, Tomcsa és Haáz Sándor a Kata néni ven­déglőjében üldögéltek, egy üveg borral. Megérkezett Kónya Jancsi, a híres cigányprímás is, a Dankó Pista utcai kuli­pintyóból. Jancsi hegedűvel a hónaljában jött, és Tomcsával tréfálkozva előadták, milyen lesz a temetésük. Kónya Jan­csi halt meg előbb, így nem muzsikálhatott Tomcsa sírjá­nál. Tomcsa, a kiváló kari­ka­turista, a vendéglőt „fedél­zetnek” nevezte, ahová nap mint nap várta a legénységet. Erdély minden magyarlakta te­lepüléséről érkeztek ide ba­rátok, vendégek.”
Az 1950-es években az épület nem került fel a kuláklistára, 1958-ban, karácsony napján (!) azonban Udvarhely Rajon Nép­tanácsa Veress Mózes al­elnök és Bertalan Sándor titkár nevében javaslatot tett a 238 négyzetméter alapterületű épü­­let álla­mosítására. Végül ez nem történt meg.
A Korona vendéglő hiva­talosan 1949-ig működött. Ezt követően Ferenczy Jenő la­kásán gyűltek össze a barátok – ám a kommunista rendszer ezt sem nézte jó szemmel.
1960-ban Csép Sándor kí­sé­retében Jenő bácsihoz látogatott Kövi Pál, a New York-i Four Seasons étterem tu­lajdonosa. Nemcsak meg­kóstolta, de le is jegyezte a bárányflekken receptjét. Az étel annyira ízlett neki, hogy sze­­repelteti az Erdélyi lakoma című könyvében.
Zárógondolat: Jobban kel­lene vigyázzon a város az ér­tékeire. Most jut eszembe, hogy Csiszár Antal, a kiváló helyi műkedvelő, aki jó barátságot ápolt Tomcsával, egyszer azt mondta: az író nem akart elmenni soha a városból. Egy alkalommal mé­gis vonatra ült, felment Ko­­lozsvárra, a Korunk szer­kesztőségébe, tárgyalni egy munkalehetőségről. Másnap reg­gel a neki kijelölt asztalon csak egy A4-es lapot hagyott, erre ennyit írt: „A kakas” – majd köszönés nélkül vo­natra ült, és hazajött Székely­udvarhelyre.