Augusztus elején egy fülledt, vánszorgó vonaton gördülök be a prágai vonatállomásra. Két nappal a program kezdete előtt érkezem, hogy ha már Prágában vagyok, meglátogathassam külföldi tanulmányaim során megismert cseh barátnőmet.

Izzadtan, kitörő örömmel borulok Magdalena nyakába. Több mint fél éve nem találkoztunk. Egymást túlharsogva a sok mondandónkkal a központban lévő szállásunk felé vesszük az irányt. Budapest belvárosát idézi a városkép: előkelő bérházak, ugyanolyan kávézók, ruhamárkák, minden sarkon lángosos meg az a felháborító, „hagyományos kürtőskalács”-ként reklámozott, csokival és fagylalttal töltött borzalom, amellyel a Budapestre látogatókat is tőrbe csalják.

Miután lepakolom a csomagom, átsétálunk a folyó túlpartjára. Az óváros központjából kiérve jóval csendesebb negyedben találjuk magunkat, keskeny utcák, alacsony, régi házikók és hosszú zöldövezet húzódik a vízpart mentén hosszan. Utunkba akad a hírhedt kortárs cseh képzőművész, David Černý Miminka szobra: három fémből készült, arc nélküli óriásbébi. Meghökkentő, groteszk alkotás, de nem az egyetlen – Černý polgárpukkasztó műveibe rendszeresen belefut az ember a város legkülönbözőbb pontjain.

Első megállónk a Skautský institut, a partra nyíló közösségi tér és kocsma, ahol találkozunk hivatalos idegenvezetőnkkel: Magdalena édesanyjával. Bár angolul nem beszél, egy kis segítséggel remekül megértjük egymást. 

Hárman indulunk el aznapi egyetlen úti célunk, a közelben emelkedő Petřín-hegy felé. A parkosított területen a cseh kultúra neves alakjainak szobrai és emlékművek sora található. Elsőként a kommunizmus áldozatainak emlékművét, Olbram Zoubek alkotását tekintjük meg. A torz szoborcsoport élőhalottak seregét juttatja eszembe, mely  a rendszerváltás előtti korszak terrorját idézi fel.

Továbbhaladva Karel Hynek Mácha cseh költő szobrába botlunk, amely Prága egyik szerelmi és május elsejei jelképe is. Majd útba ejtjük Vítězslav Novák zeneszerző, Vojta Náprstek mecénás és hazafi emlékművét, lent, a Seminářská-kertben pedig Jan Neruda helyi író szobrát is.

Így érkezünk el a palotanegyedbe. Aznap már nem jut idő bejárni a környéket, de arra igen, hogy a dombtetőről gyönyörködhessek a városban, amelyet lilás-kékes árnyalatba von a kora este. A mesebeli, csúcsos háztetők, gótikus templomtornyok és a folyó vizén játszó utolsó, vöröses napsugarak lélegzetelállító látványt nyújtanak.

A következő napot a Staré Mestóban, az Óváros főterén kezdjük, melyet számos nevezetes barokk, gótikus és rokokó épület fog közre, többek között a régi városháza is, melynek tornyát a Orloj csillagászati óramű díszíti.

Kilenc óra előtt pár perccel már zajos tömeggé zsúfolódnak a turisták: mindenki várja, hogy a mutató a 12-eshez érjen, és elkezdődjön a performansz. Amint megkondul a harang, körülöttünk minden kézbe telefon kerül, az óra fölötti kis, színes ablakból pedig bábfigurák szöknek elő. Megmozdulnak egyszer-kétszer, majd visszahúzódnak a falba. Hunyorogva figyelem a jelenetet. Mikor kezdődik? – kérdezem suttogva Magdalenát. Most járt le – feleli nevetve. 

Ezennel tehát leleplezem a világhírű óraműsort: csak kicsit több, mint turistamítosz. De egyszer azért megnézheti az ember, hogy a saját szemével győződjön meg róla. 

E konklúziót levonva indultunk tovább. Az Óvárosban, a főtértől pár lépésre a Kafka téren kötünk ki, ahol megemlékezünk a csehszlovák irodalom ikonjáról. Az író nevével persze nem csak itt találkozunk: városszerte graffitik, szobrok és idézetek őrzik emlékét. 

Magdalena édesanyja részletesen mesél az itt töltött diákéveiről. Megmutatja egykori kollégiumát, néhány régi kocsmát, melyek az akkori underground kultúra központjai voltak, majd bekukkantunk néhány kampuszra is. Az egyetemek többnyire neoklasszicista, a csíki Márton Áron és az udvarhelyi Tamási épületére hajazó paloták. 

A közelben található a groteszk Emmaus Monostor, a barokk templom, melynek hagyományos torony helyett futurisztikus „szarvai” vannak. Ennek oka, hogy az 1945-ös amerikai bombázás során félig lerombolt templomot a 20. századi építészeti trendnek megfelelően renoválták.

Továbbhaladva ismét mászás következik: a 10. századi erődvárhoz, a Vysehradhoz megyünk. Bejárjuk a csillag alakzatban épült vastag fal vonalát. Magdalena édesanyja meg-megáll, hogy valamely távolban felsejlő épületre mutasson, és elmesélje annak történetét. Úgy tűnik, nemcsak a központot, de az egész várost igazi mélységében ismeri.

Utolsó megállónk a Botanikus Kert, amely egyszerre publikus park és a Károly Egyetem biológushallgatóinak megfigyelőterepe is.

Ekkorra már annyira kopog a szemem az éhségtől, hogy csak az ehető bogyókon akad meg a szemem, de kibírom valahogy az étteremig, ahol tipikus cseh ételeket és többféle lagert is kínálnak. És amelyeket gluténérzékenyként nemigen áll módomban kipróbálni. A fő különlegességek pörköltfélék és krumplis tészta, sztrapacska, főtt kenyérgombóc. Bár az ízekről nem tanúskodhatok, látó- és szaglószerveimre hivatkozva ki merem jelenteni, hogy a cseh konyha nem különbözik annyira a magyartól, hogy igazán nagy kihagyás lenne – habár a helyi sörök választéka valóban figyelemre méltó. 

Egy gasztronómiai kuriózumot fedezek fel ott-tartózkodásom alatt: az aprópénzért bármely ABC-ben megvásárolható, gumiszerű olomoucké tvarůžky sajtot. Ez a csak és kizárólag Csehországban, Loštice városában 500 éve hagyományosan előállított tejtermék rendkívül erős lábszagáról ismerszik meg, de emellett meglepően egészséges is. Bár sehol máshol a világon nem elérhető, nem lett belőle turistaattrakció – gondolom, mert olyannyira helyi és „gyanús” mind állagra, mind aromára. Nekem kifejezetten tetszik, úgyhogy, szag ide vagy oda, jócskán bevásárolok belőle.

Este, idegenvezetőnktől búcsút véve, egy Prágában tanuló közös barátunkkal, Jáchymmal találkozunk. Hat hónap után. Óriási szakadás, végtelen átbeszélnivaló – és mégis, mintha tegnap lett volna, hogy búcsút vettünk az ütött-kopott, olaszországi Beer bar teraszán. Olyan természetességgel, könnyedén folyik a beszélgetés, hogy egy pillanatra otthon – Nápolyban – érzem magam.

A harmadik, egyben utolsó Magdalenával töltött prágai napra a palotanegyed felfedezése marad. A hídon átkelve útba ejtjük a barokk Szent Miklós-katedrálist és a mellette álló épületen II. Rákóczi Ferenc emléktábláját. A fejedelem ugyanis, mielőtt a kuruc mozgalmak élére állt, a prágai jezsuitáknál végezte tanulmányait.

Ezután hosszú lépcsősort mászunk meg az egykori királyi palotához. Lihegve érkezünk a Hradčany térre, ahol monumentális látvány tárul elénk: a sgraffitós homlokzatú Schwarzenberg-palota, a mai Nemzeti Galéria, a Sternberg-palota és az érseki rezidencia, a tértől pár lépésre pedig a Loreto kegyhely és a minisztériumként szolgáló Černín-palota. 

Magdalena édesanyja rutinosan szlalomozik a mindenféle nyelvű turistacsoportok között. Hamarosan kiérünk a zsúfolt főutcáról, és a jóval csendesebb Novy Sveten találjuk magunkat. Itt alacsony, dőlt falú, régi házikók, kacskaringós sikátorok és mélységes béke fogad. A városrész a 14. században épült udvari cselédek számára – egykor szegények otthona, ma az egyik legimpozánsabb negyed, mely egyszerre lakóhely és „szabadtéri kiállítás” önmagában. 

A folyópartra visszakanyarodva még útba ejtjük a John Lennonnak dedikált, graffitikkel és street-arttal telezsúfolt falat, amely eredetileg a művész halálának állított emléket 1980 után, ám nemsokára rendszerellenes üzenetek sokaságával borították el névtelen ellenállók. Bár a rezsim mindent megtett, hogy felszámolja a feliratokat és festményeket, azok újra és újra, egyre nagyobb számban jelentek meg a falon, így téve azt a lázadás szimbólumává.

Két és fél nap, számtalan látnivaló, hatvanezer megtett lépés. Sok-sok, de sosem elég beszélgetés. Hosszú, hálás öleléssel búcsúzom Magdalenától. Bambuló turistahabitus helyett a helyiek éles szemével nézhettem meg Prága legszebb ékszereit és néhány rejtett kincsét. És az utazás még éppcsak hogy elkezdődött.