Az állomás és környéke még pályaudvar-viszonylatban is megdöbbentően rendezetlen és kaotikus. Sietősen, szorongva helyezzük az alig működő csomagmegőrzőbe a bőröndömet, és csak akkor lélegzünk fel, mikor végre magunk mögött tudjuk a kétes alakokkal és szagokkal teli környéket. 

Az agglomerációs területekkel együtt több mint 700 ezer lakosú, Németország gazdasági fővárosának tartott Frankfurt arculata egészen egyedi. Először forgalmas sugárutak és tömbháznegyedek között sétálunk végig, melyek fölé hatalmas felhőkarcolók magasodnak, némelyik a 200 méteres magasságot is meghaladja. 

Az óváros viszont őrzi történelmi képét: a toronyházakat középkori, barokk és klasszicista stílusú épületek váltják fel, a főtérhez közeledve macskakövekkel kirakott sétányok és a grandiózus Szent Bertalan-dóm is az utunkba kerül. De a zsúfoltság és a fárasztó embertömeg itt is nyomasztóan hat. Az egész város mechanikus automatizmussal teszi a dolgát, lakói és még turistái is mintha parancsszóra mozognának.

Végül a Majna folyó partján lyukadunk ki, amelyet valamivel nyugodtabb atmoszféra leng körül. Keskeny, parkosított övezet követi a vizet, és a pázsiton kövér vadludak totyognak.

A gyaloghídon átkelve aztán a másik partot is felfedezzük. Egy hajóétterem teraszáról nézzük a lemenő napot, majd az esti világításban egészen „New York-ossá” váló felhőkarcoló-negyedet.
Így ér véget a „Peace Line After”.

Az állomásra már egyedül baktatok, enyhe aggodalommal. De, ezúttal inkább szerencsémre, a pályaudvar éppolyan eleven éjjel, mint napközben. Éjjeli 1 órakor, két ülésen összekucorodva hajtom álomra a fejem, Berlin felé zötyögve. 

E kéthetes út során volt szerencsém megismerni a délkeleten fekvő, bajorországi München és a nagyjából az ország közepén levő Frankfurt hasonlóan hideg, idegen nagyvárosát. Az épületek, bár lenyűgözőek, nem sokban különböznek bármely más európai nagyváros – akár Bukarest vagy Budapest – építészetétől, a felhőkarcolók pedig, bár grandiózus, egyedi látványt nyújtanak, inkább elidegenítő jelenségek. Berlintől is hasonló benyomásra számítottam. De csalódnom kellett.

Ahogy azt korábban a német csoporttársak is bizonygatták, Berlin egy teljesen önálló birodalom. A frankfurti pályaudvar után hálásan üdvözlöm a főállomás rendezettségét. Az épület, bár négy különböző szinten indulnak járatok, átlátható, mindenhol érthető, német–angol feliratok, nyüzsgő, de nem rohanó, és főleg nem fenyegető. A csomagletétel ezúttal simán zajlik.
 

„Vakon”, térkép nélkül indulok útnak, és azonnal sosem látott sokszínűséggel szembesülök. Mindennek jut hely egymás mellett – parkok, terek, paloták és ultramodern épületek követik egymást. Itt valahogy máshogy mozog a tömeg – még a turistacsoportok is nyugodtan megférnek egymás mellett a széles utcákon, a monumentális, historikus épületek között. Hűvösebb az idő, mint eddig: a reggeli város felett köd lebeg, az égen vastag, szürke felhőzet. Őszillat van, idén először. Illik a városhoz.

Az óváros felé haladva útba esik a legnevezetesebb látványosságok jó része. Az Unter den Linden sugárút keleti végében, a Pariser Platz térre csöppenve megcsodálhatom a neoklasszicista, dór oszlopos Brandenburgi kaput (Brandenburger Tor). A 18. századi építmény tetején áll a Quadriga szobor, a római kori harci szekér, melyet Victoria, a győzelem római istennője vezet diadalra.
 

Meglátogatom A meggyilkolt európai zsidók emlékművét (Denkmal für die ermordeten Juden Europas), amelyet a második világháború lezárásának 60. évfordulója alkalmából avattak fel. A kiterjedt, útvesztőszerű konstrukció falai közé lépve nyomban elfog a borzongás. A magasodó falak és fénytelen folyosókká szűkülő tér kétségkívül maradandó benyomást kelt.

Innen pedig már a turistacsalogató Múzeum-szigetnek is nevezett negyed következik, amely 1999 óta az UNESCO Világörökség részét is képezi. Bár sem időm, se energiám nincs két hét intenzív művelődés után további kiállításokat látogatni, kívülről megcsodálom a Régi Múzeum dór oszlopos épületét, a Neues Múzeumot és a Pergamonmuseumot, melyek közül mindháromban főként ókori és művelődéstörténeti tárlatok tekinthetők meg, valamint a Régi Nemzeti Galériát és a Bode Múzeumot is, amelyekben szépművészeti kiállítások vannak. 

Közvetlenül mellettük emelkedik a berlini dóm, párhuzamosan pedig a festői Spree folyó vesz nagy ívű kanyart. A fenséges, klasszicista épületek körvonalai táncot járnak a víztükörben. A gyaloghídon átkelve sokáig bámulom az igéző látványt.

A folyó másik oldalán egészen más világgal találkozom. Mintha egy felduzzasztott budapesti körútra csöppentem volna, méretes bérházsorok és brutalista épületek közé. Megtekintem a 368 méter magas Berliner Fernsehturm tévétornyot, amely még ma is az Európai Unió harmadik legmagasabb szabadtéri építménye. Az NDK idejéből származó torony a városban mindenhonnan jól látható, afféle tájékozódási pontként szolgál. Közvetlen szomszédságában áll a városháza, a Rotes Rathaus és az Alexanderplatz is, amely a maga futurisztikus betontömbjeivel a szocialista múlt világhírű emlékműveként is szolgál.

Innen a Berlini Fal emlékhelye felé veszem az irányt. Hosszú séta áll előttem, de cseppet sem bánom: a kávézók, üzletsorok, lakónegyedek között haladva egyre inkább érzem azt a valóban leírhatatlan vibrálást, amely olyan különleges jelenséggé teszi a várost. Szépségénél és jelentős történelmi hagyatékánál is erősebb benyomást tesz ez az egyedi atmoszféra. 

A fal az utolsó látványosság, amit jut időm közelebbről megnézni. Az összegraffitizett beton, az előtte emelkedő emlékmű és a közelben álló múzeum együttese is kevés ahhoz, hogy felfogja az ember, milyen korszak lenyomata ez. Szürreális érzés belegondolni, hogy életem nagy részét, ahogy a szüleim és nagyszüleim is, ennek a falnak a másik oldala mögött töltöttem. 

Valahol létezik még e fal – ez tagadhatatlan. A vasfüggöny keleti oldalán máshogy telt az idő, más generációk nőttek fel, és egészen más világot örököltünk. Ez nem múlt el nyomtalanul, és még jó darabig nem is fog – ha egyáltalán valaha. De mégis, a tény, hogy itt állhatok, egyszerre érzékelve, de át is lépve ezt a határt, hirtelen szimbolikus jelentőséget nyer. Lehetséges az átjárás. Az elmúlt két héten bizonyossá vált, hogy nem csak fizikai értelemben.

Niederbronn-les-Bains nem hasonlítható egyik korábbi úti célhoz sem. Az otthoni tájra annál inkább emlékeztet. A négyezer fős település az Északi-Vogézek Regionális Természeti Parkban található, hagyományos építésű házai jól beleillenek a vidék dimbes-dombos zöldjébe. Régen fürdővárosként volt ismert, manapság, legalábbis ottlétünk alatt, nem sok turista tartja számon.

Mi sem a gyógyvizek miatt jövünk.

A szállásunk közvetlenül a város határán álló Albert Schweitzer Nemzetközi Diákközpontban van, amelyet a Volksbund egyesülete üzemeltet. A helyszín csoportok elszállásolására alkalmas, emeletes ágyas szobákra osztott épületekből áll tágas udvarral, sportpálával, alma- és körtefákkal. Az erdő övezte, csendes környezet nem véletlen helyválasztás: a tábor közvetlen szomszédságában található a szintén a szervezet által fenntartott niederbronn-les-bains-i katonatemető. 

A sok ide-oda furikázás, bőröndből ki- és visszapakolás, városnézés után szinte szürreális úgy foglalni el a szobákat, hogy végre nem a másnapi induláson kell törni a fejünket. Itt töltjük a Peace Line-os utunk utolsó három éjszakáját. 

Megérkezés után már nincs egyéb program, mint a közös vacsora, amely a nagy, háromfogásos étkezések után nem veszi le a lábáról a társaságot. Igaz, van saláta és valami szétfolyó, élénksárga desszertopció is a büfében, csak éppenséggel à la konyhás néni verzióban. De rendjén is van ez: mindannyian belátjuk, hogy ideje visszatérni a menzás diéta hétköznapi valóságába.

Az estét a szálláson töltjük, amelyet a korábbi hostelektől eltérően szinte csak a mi társaságunk foglal el. És végre nem kell a másnapi út miatt aggódni, sem azon, hogy fogyóban a tiszta ruhánk (nem azért, mert itt lenne mosógép, hanem mert úgyse nézi senki, miben vagyunk). Papucsban, szedett-vedett pizsamában, otthonosan ücsörgünk a közösségi térré átrendezett konferenciateremben. Élvezzük a nyugalmat és az együttlétet. 

Másnap vezetett látogatást teszünk a temetőbe, amelyet 1944–45-ben alapítottak német katonák számára, később azonban a térségben elesett amerikaiakat is itt helyezték nyugalomra. Ma, a 46 parcellára osztott sírkertben több mint 15 ezer katona fekszik, tizenhárom különböző országból. 

A helynek erős magyar vonatkozása is van. Egy vörös homokkőből épült kör alakú épület áll a sírok között, közepén emlékműoszlop, melyet a Franciaországban elhunyt magyar katonák emlékére állítottak. A köveken számos magyar nevet látni.

Aztán még izgalmasabb hagyaték akad a kezünkbe. Az idegenvezetőnk többkötetes levélgyűjteménnyel érkezik, amelyben az elesettektől származó személyes írások vannak összegyűjtve. Sajnos az eredeti nyelvű szövegek elvesztek, csak német fordítások érhetők el, de ezek között egy egész fejezetnyi magyarból fordított írás van, „Meine kleine Margit!” és „Klári!” címzettekkel, „Zoli”, „Pista” vagy „Laci” aláírásokkal. 

Aznap délután jut idő bemenni a városka központjába. Aprócska, isten háta mögötti település létére számomra szokatlanul rendezett és modern, szupermarkettel, impozáns gótikus templommal és az oly jellemző középkori stílusú faszerkezetes házikókkal. 
 

Az utcákon tökéletes tisztaság, az üzletekben minden kapható, amiért itthonról Brassóig kellene utazni. Úgy tűnik, ez Nyugat-Európában a „rurális környezet”.

Vacsora után ismét összegyűlik a társaság. Most már mindenki érzi, hogy a fele sem tréfa: az elválás a nyakunkon. Az estét a legtöbben levélírással töltjük, amelyeket személyre szabott borítékokba gyűjtünk mindenkitől, akinek van számunkra mondandója.

Az utolsó napot teljes mértékben búcsúzásra és reflektálásra fordítjuk. A konferenciateremben körbe ülve megfogalmazunk néhány végső gondolatot arról, hogy mindaz, amit tapasztaltunk az elmúlt hetekben, hogyan kapcsolódik a jelenhez, és mit kezdhetünk vele. A Peace Line nem csupán tanulmányi út, hanem egy nagyobb misszió része: arra keres csatornákat, hogy a múltra való emlékezést a béketeremtés szolgálatába állítsa.

A történelem, mint láthattuk, nem egységes, kronológiai eseménysorozat, hanem tények, vélemények és interpretációk sokféle kánona, melyhez minden kor, minden nép, minden történész hozzáadja a maga kis szeletét. Az igazság mint olyan tehát nem valami abszolút, nem látható át teljességében. 
De nem is ez a lényeg – a múlt megismerésének nem a rekonstrukció a fő célja, hanem hogy levonjunk valami alkalmazható következtetést belőle. A Peace Line-utak abban a reményben működnek, hogy szolgálni tudják ezt a célt. Naivnak tűnő vállalás – hiszen mit tehet két maréknyi fiatal a globális társadalmi és politikai térben? –, de van benne valami reményt sugárzó hit és tettre szólítás, ami igenis megmozgat bennünket. Nem megváltanunk kell a világot – de ha tehetünk bármit közvetlen környezetünkben, ami a közösséget, az összetartást segíti, azt igenis érdemes megtenni.

Utolsó esténk ünnepélyes diplomaosztóval kezdődik, majd ölelkezés, búcsúszavak, vallomások töltik ki. Annyi feldolgozatlan élmény, kimondatlan szó maradt bennünk. Nemcsak a történelemről tanultunk, hanem a sokféleségben létrehozható egységről is. Húsz ország huszonhat képviselőjeként éltük át ezt a tizennégy napot, három országon, nyolc városon keresztül boncolgatva a huszadik század érzékeny, traumatikus múltját.

Van, aki a jóléti társadalmak legmodernebb, legprogresszívebb csücskéből érkezett, más kilós súlyú Bibliát cipelt végig a hóna alatt, többen muszlim világból, számunkra elképzelhetetlen, elnyomó rendszerből vagy egyenesen háborús övezetből érkeztek. Annyiféle ember, kultúra és tapasztalat találkozott, hogy lehetetlen ilyen rövid idő alatt mindet megérteni.

De az egyértelművé vált, hogy ez a gyakran egymásnak teljesen ellentmondó szocializáció és világnézet nem jelent összeférhetetlenséget. Sőt, inkább kiegészíti, mint kioltja egymást. Az egyetlen feltétele az elhatározás, hogy a különbségek helyett a közös pontokat keressük.

A „peaceliner”-ek az óvárosban vacsoráznak. A francia feliratok, szavak, illatok körülöttünk mámoros hangulatba ringatnak, ahogy helyet foglalunk az étterem teraszán. Francia csapattagunk, Blandine, ragyogó arccal, igazi patriótaként mindenféle szavakat tanít (le couteau, la  table, la fourchette), helyi bort rendel mindenkinek, és hosszan sorolja különleges fajta sajtok kiejthetetlen neveit, amiket kötelező módon ki kell próbálnunk itt-tartózkodásunk során.

A francia vendéglátás pedig éppolyan, amilyennek a filmek alapján elképzeli az ember. Bár a főételt előre rendelték a csoportnak, nem várt első fogásként zöld salátaágyon fehér, omlós kecskesajtot tesznek mindenki elé. Ez csak természetes – mondja Blandine, ösztönös eleganciával kortyolva a borába. A nálunk megszokott leves-második helyett elsőként itt általában salátát szolgálnak fel. A desszert pedig épp ugyanennyire kötelező része az étkezésnek: a lakomát fináléképpen csokiszufléval öntik nyakon. 

A társaság vacsora után egy, a főtérre meghirdetett zenei fesztivált szemel ki esti programként, ám az impozáns, tarka épületekkel és a monumentális Szent István-templommal körbevett teret üresen találjuk. Rendezvény sehol. A csapat nagy része csalódottan továbbáll, hogy keressen jobb híján valami kocsmát. Mi Anával, Blandine-nel és Milóval maradunk körülnézni. 

A katedrális épülete neogótikus, a legapróbb részletekig kifaragott kőfalaival és 97 méter magas tornyával a környék egyedülálló attrakciója. A kaput nyitva találjuk, belépve pedig nem várt tömeg és zsivaj fogad. 
Az oltár előtt egy dobos ül, ismeretlen ütős hangszerek körülötte. Meglett a hőn keresett fesztivál. A – mint kiderül, iráni – művész túlviláginak tetsző ütemet és hangokat produkál, szinte transzállapotba ringatva az egész nézőteret. A ritmus az ujja alól pattan ki, eléri a plafont, ezerfelé szóródik a széksorok között. Egyszerre visszhang és ellenütem, minden porcikánkat mozgásba hozza, és még sokáig vibrál bennünk, miután elhagyjuk a templomot, hogy bejárjuk a városka idillikus, piros-fehér-kék zegzugait.

Másnap immár rutinszerű, kétperces összepakolás, büféreggeli és vissza a buszra. A Vogézek hegyvidékére megyünk, következő úti célunk a 956 méteres Hartmannswillerkopf hegye (dombja?).

A hely stratégiai pont volt a francia–német határon az első világháború idején, ugyanis a csúcsról kiváló rálátás nyílik a Rajna völgyére. A francia és a német osztag afféle adok-kapok harcot folytatott – hol egyik, hol másik csapat kerekedett felül, egy alig néhány méter széles határsávért folytatott küzdelemben. Ez a banálisnak tetsző hadművelet rendkívüli erőforrásokat és életáldozatokat követelt.

Először a helyi múzeumból ismerjük meg a történetet, majd vezetőnkkel megmásszuk a sziklás hegyoldalt, melyen ma is számos lövészárok és kőbe vájt bunker található. Egyszerre izgalmas és megrendítő élmény. 

Útba ejtjük a dombon álló emlékművet is, amelyet eredetileg a francia oldal halottai számára emeltek, a második világháború lezárása óta azonban a francia–német megbékélést szimbolizálja. Belső terében katolikus, protestáns és zsidó oltár áll, és bronztábla emlékezik meg az elesettekről.

A hegy- (domb?) -mászástól kifáradva, elcsendesedve utazunk tovább. A kérdés, melyet a látogatás felvet, hogy vajon hogyan lehet a nemzetek közötti kibékülést és megbékélést őszintén megélni. Ez nekünk, erdélyi magyaroknak is különösen fontos dilemma. A válasz pedig, azt hiszem, nem azon múlik, hogy mennyire voltak súlyosak a múltban elkövetett atrocitások, hanem hogy mennyire akarunk túllépni rajtuk. Talán érdemes lenne többet gondolkodnunk erről.

A következő megállónk a nemzetek közötti együttműködés témájának megfelelően nem más, mint Strasbourg, az Európai Parlament és az Európai Tanács központja. Estére érkezünk meg. A szálláson, amely rongyrázónak nem nevezhető, francia szokás szerint ugyancsak háromfogásos vacsorával várnak. Annyi szépséghibával, hogy a glutén- vagy laktózérzékenyeknek desszertként banánt szolgálnak fel. Még az árcédula is rajta van.

Ezen kiszórakozva magunkat indulunk a központba. A város, hétköznap este lévén, nem kifejezetten zsúfolt, de az óvárosban azért van némi mozgás. Először a lélegzetelállító Notre-Dame katedrálishoz megyünk, amely a maga 142 méteres tornyával 1874-ig a világ legmagasabb épülete volt.

A mulhouse-i templomhoz hasonló gótikus stílusú, monumentális épületre ráadásul éppen fényműsort vetítenek: oldalán pszichedelikus zenére szemkápráztató színek és alakzatok lüktetnek. Helyiek és külföldiek, családok és hangos baráti társaságok a tér macskakövein ülve, tátott szájjal gyönyörködnek az attrakcióban.

Később elsétálunk a Petite France negyedbe, amely középkori fachwerk házaival, kacskaringós sikátoraival és gyertyafényes teraszaival az UNESCO Világörökség része. 

Másnap az Európai Parlament és az Európai Tanács székhelye kerül sorra. A biztonsági ellenőrzésen túljutva, személyre szabott kitűzőkkel felszerelve veszünk részt egy rövidebb vezetett sétán a parlament Louise Weiss újságíróról és feminista aktivistáról elnevezett épületében. 

Augusztus lévén nem találkozunk képviselőkkel, csak egy-két kisebb turistacsoporttal, az ülésterembe lépve pedig azzal kell szembesülnünk, hogy a nyári szünetet kihasználva a helység felújítása zajlik – fúrás-kalapálás és törmelék lepi be az egész belső teret. Idegenvezetőnk a renoválás hangjait túlkiabálva, hadarva mesél az intézmény történetéről és működéséről, majd egy vetítőterembe terel, ahol rövid ismeretterjesztő (és önreklámozó) filmmel zárul a látogatás.

Ezután a Tanács épületét is megnézzük, amelyet rövid eligazítást követően magunknak fedezhetünk fel, majd egy mikrofonokkal ellátott konferenciateremben beszélünk a látottakról. A technikai adottságokat kihasználva gombnyomással kérünk szót, és fontoskodó affektálással beszélünk a mikrofonokba. De csakhamar komolyra fordul a szó, ugyanis a helyről alkotott vélemények ezúttal nagyon eltérőek. A nyugatiak jellemzően elégedettek az intézménnyel, és büszkék arra az egységre, aminek a létrehozásához feltétlenül szükség van rá. A kelet-közép-európaiak nagy része enyhe szkepticizmussal, az unión és így az „európai integráción” kívüli országokból érkezett ukrán vagy épp grúz jelenlevők pedig inkább fájdalommal beszélnek róla. Az idegenvezetés során elhangzó „Európa végre békére lelt” és hasonló mondatok sokunkat érintenek érzékenyen.

E megosztó látogatást követően még jut idő sétálni egyet a központban, ám délután, ezennel utoljára, felpakoljuk bőröndjeinket a buszra. Kéthetes utunk utolsó állomása, a Vogéz-hegységben található Niederbronn-les-Bains felé vesszük az irányt.

Estére érkezünk Münchenbe. A nyakunkat nyújtogatva bámulunk ki az ablakon, amikor elhaladunk az 1972-es nyári olimpia alkalmából kialakított Olimpia Park mellett, mely azóta is rengeteg eseménynek és látványosságnak ad otthont. A fák lombjai között fel-felsejlik a stadion hullámokat idéző, látványos tetőszerkezete.
 
A hostelben a becsekkolással telik az első fél óra. Új szobaelosztás: egy német és egy ír lakótárssal kerülök össze. A lányok ledobálják csomagjaikat, és belevetik magukat a város legjobb klubjainak felkutatásába. Elmondásuk alapján itt szigorú protokollja van az ilyen helyeknek – standard a tematikus dress-code, drága belépő, egzotikus koktélmenü. És a techno, mindenek felett.

Ami engem illet, a kluboknál jobban érdekel a város maga, de vacsora közben hirtelen rám zúdul az előző napok feldolgozatlan eseményáradata, összekeveredik minden múzeum, városkép, történés. Rövid fejszámolás után ráébredek: a hatodik napnál tartunk, azaz majdnem az út felénél. Van okom kimerültnek lenni. 

A társaság nagy része elindul a központba, én végül, kusza gondolatokkal, a szervezőkhöz csapódom, a hostel tetején üzemelő bárba. Ők is most kezdik érezni a hosszú éjszakákat és a folytonos úton levést. Rövid beszélgetés után jó éjszakát kívánunk, és talán először az utazás kezdete óta sikerül kialudnom magam. 

A következő napot, hogy kompenzáljam az esti otthon ülést, reggeli sétával indítom. Végigmegyek a belvárosba vezető sugárúton, egészen a híres Szent Péter-templomig. 

A környék, vasárnap reggel lévén, egészen kihalt. Egy-két kutyát sétáltató helyi lakost és állomásra siető turistát leszámítva alszik a város. Hallani a lépteim visszhangjában, hogy idegen itt ez a fajta nyugalom, a csend nem fér meg a külföldiek tömegéhez és a rohanáshoz szokott épületek között. 

A reggelinél csatlakozom a többiekhez, akik eltérő lelkesedéssel számolnak be a tegnap estéről – néhányuknak kifejezetten jó élmény volt, de a társaság nagyobb része szerint inkább nyomasztó a híres-neves klubkultúra, ami a városra jellemző.

Az aznapi közös programot a Müncheni Dokumentációs Központ a Nemzetiszocializmus Történetéről múzeumban kezdjük, ahol többemeletes, részletes kiállítást tekintünk meg a nácizmus kezdetétől egészen a háború utáni „elszámoltatás és jóvátétel” korszakáig.
 

A dokumentációs központ szemléletesen követi végig, hogy az 1920-as évektől hogyan használta ki a gazdasági válság és az infláció okozta elégedetlenséget és létbizonytalanságot a Nemzetszocialista Német Munkáspárt országszerte. A szélsőséges ideológiáknak a jelenkor valósága is sok szempontból kedvező – és éppen ezért foglalkozunk vele részletesen.

A látogatást követő reflexió során egyéb párhuzamokat is felelevenítünk, legtöbben a náci párt nőkhöz való viszonyát: bár a szélsőjobbos vezetőség igyekezett bevonni őket a pártba, és eleinte erre volt is igény, a végletekig patriarchális hagyományra épített ideológia rövid idő alatt 95 százalékban férfiakból álló bázist generált. Ez azért is jelzésértékű, mert napjainkban egyre több társadalmi rétegben megfigyelhető a fiatal fiúk jobbra, a nők balra helyezkedése politikai szimpátia alapján. Ez pedig nemcsak a szélsőségeket erősíti meg, de a nemek közötti távolság és aránytalanságok növekedését is.

Hogy fellélegezzünk a súlyos és nem épp reményteli beszélgetés után, kapunk egy kis szabadidőt, majd a város főteréről indulunk a főként a második világháború témájára fókuszáló városnézésre.

Münchennek a huszadik században kiemelt és tragikus szerep jutott: a város Hitler és a náci párt bölcsője és központja volt. Olyan épületeket tekintünk meg a séta során, mint a Führerbau (vezetői rezidencia), amely Hitler irodájának adott otthont, és ahol a Csehszlovákiát felaprózó müncheni egyezményt aláírták, vagy éppen a párt első országos központjául szolgáló Barna Ház (Braunes Haus), ahol ma – legnagyobb döbbenetünkre – a délelőtt bebarangolt dokumentációs központ áll. Az idegenvezető közben mesél – és a mondandójára egyre többen húzzuk fel a szemöldökünket.

Felszínes, turistakompatibilis mesélést hallunk, mely szinte teljes mértékben Hitler személyére vonatkozik – hogy hol mit csinált, kivel volt jóban, milyen mendemondák terjengtek róla, ebből mi a valóság. Az egész séta egy közízlést izzadva-erőlködve kiszolgálni próbáló pletykarovatot idéz, ami nemcsak hogy irreleváns a nagyobb képet nézve, de meg is erősíti a hitleri karaktert, hozzájárul a popularizálásához. 
Ennek hangot is adok a séta végén, a társaság nagy része pedig nyomban heves bólogatásba kezd. Más arra hívja fel a figyelmet, hogy az – egyébként mint kiderül, amerikai – idegenvezetőnk több információt is tévesen vagy ferdítve közölt. Egyik szervező indulatosan lobogtatja jegyzetfüzetét, amelyben hat oldalon keresztül listázta a hamis állításokat. A rend kedvéért tisztázzák, hogy nem ők választották az idegenvezetőt – de meg is dicsérnek minket, hogy nem vettük készpénznek a szavait.

A délután további részét négy csapatra osztva egy-egy „alumni peace ambassador”, azaz „avatott békeközvetítővel” töltjük: olyan fiatalokkal, akik korábban hozzánk hasonlóan részt vettek legalább egy ilyen kéthetes utazáson. Én görög, török, grúz, moldovai és szlovák csapattagokkal csatlakozom a szintén moldovai származású, jelenleg Münchenben tanuló Patriciához. Egy autentikus német étterembe visz bennünket. Disznóhús, krumpli és savanyú káposzta mindenféle formában. Mintha csak otthon lennék. 
Zsírban-sörben tocsogó vacsoránk közben Peace Line-os tapasztalatairól mesél. Később egy sörkert teraszán találkozunk a többiekkel, de nem maradunk hosszan. Kettesben indulunk haza a román Anával, részletesen átbeszélve az aznapi történéseket. Útközben megcsodálunk egy sörgyárat (még szép), valamint gyerekkorunkból ismerős német rajzfilmfigurák plakátjaival is fotózkodunk. A városban még számtalan felfedeznivaló lenne, amire ezúttal nincs lehetőség, így talán elhamarkodottan, de őszintén valljuk be egymásnak: minden lélegzetelállító építészeti és történelmi hagyaték ellenére nem nyűgözött le München. Van valami a hangulatában – talán épp a vérfagyasztó múlt –, amitől hidegnek, idegennek érezzük a várost.

Kicsekkolással indul a következő nap. A müncheni Waldfriedhof katonatemetőbe megyünk, amelyet az utazást szervező Volksbund egyesület tart fenn. A temetőben 3541 sír található, első és második világháborús halottak egyaránt.

Kis csoportokban egy-egy ott nyugvó életrajzát kell bemutatnunk egymásnak az adott biográfia által felvetett kérdések mentén. A mi alanyunk egy dezertőr, akit az őt segítő ügyvéddel együtt kivégzett a náci vezetés. Mély és bonyolult vitát indít el a történet: hogyan szankcionáljunk egy szökött katonát? Görög csapattársunk megosztja velünk, hogy náluk kötelező sorkatonaság van – egyetem után majdnem egy év szolgálat és háború esetén behívó. Ő nem akarja az életét adni semmilyen hatalmi játszmáért. Ha teheti, ki fog bújni alóla. Elcsendesedve hallgatjuk. Hiába keressük a szavakat.

Később még megosztóbb beszélgetés kezdődik, amikor egy másik csapat bemutatójából megtudjuk, hogy egy SS-tisztviselő sírjánál vagyunk. Hogyan is nyugodhat egy brutális háborús bűnöket elkövetett náci vezető sok-sok koncentrációs táborban meggyilkolt ártatlannal – ugyanott, ugyanolyan sírban? Megillet-e mindenkit ugyanaz a bánásmód? Egyenlőséget teremt-e a halál?

Ezeken az eldönthetetlen, súlyos kérdéseken rágódva szállunk vissza a buszra. Münchent magunk mögött hagyva utazunk Lake Constance, azaz a Bodeni-tó felé.

A német határon átérve már az első megállónál (egy egyszerű benzinkútnál)  kultúrsokk kultúrsokkot követ. Kelet-európai szemem egyre csak káprázik az olyan találmányok láttán mint az előre csomagolt hotdog vagy éppen az öntisztító wc - amelytől, bevallom, egy pillanatra meg is ijedek, olyan váratlanul kezd mocorogni az ülőkéje.

A weimari szállásra este érkezünk fáradt és farkaséhes hordaként. Ezúttal hárman osztozunk egy szobán az ukrán Dariával és az ausztriai Miraval. 
A hostelben újabb sosem látott technikai innovációval szembesülök: a mosógépet egy telefonos applikációból kell elindítani. A jersey-i Miloval sokáig tanulmányozzuk, majd nagy nehezen beüzemeljük, közösen mosunk ruhát. Amíg lejár a gép, elsétálunk a központi parkig. A város tiszta és kihalt, viseli a kisvárosok általános csendjét, amelyet én is elég jól ismerek.

Letelepedünk a fűben. és egy darabig az eget figyeljük, melyet, augusztus közepe lévén, hullócsillagok szelnek át újra és újra. Felszegett fejjel számoljuk őket, és kívánságokat suttogunk egészen addig, amíg az applikáció értesítést küld, hogy lejárt a mosás: ideje hazatérni. 

Másnap közös reggeli után a csapat buszra száll, és Buchenwald egykori koncentrációs tábora felé vesszük az irányt. Előre tudjuk, hogy nem lesz egyszerű nap.

A megállóba érkezve a filmekből ismert katonai barakkok látványa, és az idegenvezetőnk, Tim fogad. A napot foglalkozással indítjuk. Körbe ülve bemutatkozunk a csapatvezetőnek, mindenki összefoglalja pár szóban, hogy miért, milyen elvárásokkal érkezett. Mindannyiunkat érdekel a történelem, és még inkább a jelenkor társadalmi-politikai zűrzavara. Ezért vagyunk itt. 

Tim üdvözöl bennünket, majd a tábor történetét és a látogatás menetét foglalja össze. 
Ez volt a régió első koncentrációs tábora, amely 1937 júliusában kezdte meg a működést. A foglyok között zsidók, romák, homoszexuálisok, fogyatékkal élők, politikai ellenállás tagjai és erőszakos bűncselekmény miatt elítéltek is voltak, mind kényszermunkára ítélve, brutális körülmények között. Az SS kasztrendszert működtetett, amelynek alján a zsidók álltak, a “tetején” pedig jellemzően politikai foglyok, és sok esetben a kisgyermekek, ugyanis a felsőbb kaszt nem jelentett mást mint valamivel kielégítőbb (de nem sok) étkezéshez, időnként valamivel több pihenéshez való jogot.

Bejárjuk a tábori munka színterét, az ösvényeket, amelyeket egykor a rabok tapostak, az állatkertet, amelynek célja a falusi lakosság megtévesztése, és a rabok megalázása volt - az állatokat látványosan jobb körülmények között tartották, mint a foglyok bármelyikét. 
A mindenki által részben ismerős történeteket sokkal fájdalmasabbá, megrendítőbbé a fizikai, tapintható valóságosság. Borzadva haladunk tovább. 

Tim hirtelen megáll és jelzi, hogy a továbbiakban semmit nem kötelező megnézni - aki szeretne, kint várakozhat. Nem tudom, mi vár a következő épületben, de első kézből akarom megtapasztalni, közelebb kerülni mindahhoz, amiről ez a két hét valójában szól. Elszántan követem a vezetőt, ahogy a társaság szinte minden tagja. 

Kínzókamrák, többsoros drótkerítések. Krematórium, groteszk módon túlméretezett kéménnyel, pizzasütő kemencékre emlékeztető égetőkkel. Az alagsorban üres terem, mind a négy falán méterenként egy-egy vaskampó.Akasztószoba.
 

Senki nem szólal meg. Hosszan, gépies mozdulatokkal sétálunk körbe. Tim sem mond semmit, amíg ki nem érünk. Nem is kell. A látvány magáért beszél.

Pár perc csend után két opciót kínál nekünk a befejezéshez: múzeumlátogatás vagy egy másik épület megtekintése. Nem tudunk dönteni, úgyhogy ketté válik a csapat, én a “másik épület” mellett döntök. 
 

Tim velünk marad, és elmeséli a ház történetét: az SS itt végezte ki gépiesen az ellenzék vezetőit, főként kommunistákat. Legalábbis - teszi hozzá - a kommunisták ezt terjesztették a háború után. 
Utólag kiderül: ez egy egyszerű mellékhelyiség volt, melyhez egészen sokáig ezt a vérengző hazugságot kapcsolták, amely ebben az embertelen környezetben teljesen hihető. De nem igaz. 
Utolsó témaként tehát az álhírek és a propaganda-terjesztés mindenkori veszélyét és erejét tárgyaljuk.  Mind a náci mind a szovjet totalitárius rendszer alapvető eszköze volt ez – ahogy a populista rezsimeké általában. És nem csak a múltban.

A történelem és a jelen valóság nem választható szét: a huszadik század kegyetlen gyakorlatai számtalan nyomot hagytak. Tárgyakban, lelkekben, ideológiákban. Mesél a szélsőjobbos fanatikusakról, akik a mai napig itt, a tábor területén az egyik lakóházzá alakított barakkban élnek, és rendszeresen megemlékeznek az egykori SS gárdistákról. Azért kell ismernünk a múltat, hogy átlássuk, hova vezethet a propaganda és a mögötte álló hatalmi érdekek.

Egy órán át beszélgetünk a csapattal lezárásként. Tim ebben már nem vesz részt, csak csendben figyel. Búcsúzáskor megköszöni, hogy élete legjelentősebb, legpozitívabb visszajelzését kapta meg e diskurzus révén. Hálás ezért, és a reményért is, amit e kritikusan gondolkodó fiatal közösség ébresztett benne. 

Késő délután érünk vissza Weimarba. Le kell ráznunk magunkról a súlyos érzéseket. Több zacskónyi inni-ennivalóval érkezünk a központi parkba, ahol valamiféle dj és nyári fesztivál zajlik. A csapatvezetők is csatlakoznak hozzánk, egyikükkel, a német Steffennel hosszan beszélgetek – mint kiderül, ő is irodalmat tanult valamikor. Kedvenc íróinkról beszélgetünk, majd aktuálpolitikáról, feminizmusról, csupa megosztó kérdésről, amelyekről, meglepő módon, nagyon hasonló véleményünk van. 

Késő este, hosszú, intellektuális eszmecserét és sok-sok éneklést követően nagy csapatként vonulunk haza. A lelkileg megterhelő, súlyos pillanatok közel húznak bennünket egymáshoz. Az embertelen történetek, noha csupán halovány árnyékukat pillantottuk meg, egységgé forrasztottak bennünket.

Reggel kicsekkolás után busszal megyünk a város központjába. Az óvárosi rész kicsi, de impozáns – színes falak, sétálóutcák, gerendavázas “fachwerk” stílusú házak mindenütt. 
 

Vasárnap délután négykor kezdődik a Peace Line programja egy prágai hotel szemináriumtermében. Még jut időm becsekkolni és lepakolni a szálláson. Bemutatkozik a szobatársam: Anának hívják, egyidősek vagyunk, Romániából, Kolozsvárról jött. Jót nevetünk ezen a hihetetlen véletlenen, és nyomban beszélgetésbe elegyedünk, majd együtt megyünk a előadóterembe. A résztvevők többsége már ott van, egy része megszeppenve ül, mások máris beszélgetésbe elegyednek.

Az aznapi program főként ismerkedős tevékenységekből áll. A csoportban sokkal több a lány, mint a fiú, legtöbben nálam fiatalabb, 19–21 éves, politológiát vagy történelmet tanuló diákok. Huszonhatan vagyunk húsz különböző európai országból, olyan, számomra hihetetlenül távolinak tűnő helyekről is, mint Grúzia vagy Fehéroroszország.

Azonnal beszélgetés-szikrák pattannak, rengeteg a közös téma. Hallani akarjuk egymás történeteit, megtapasztalni és megélni ezt a sokszínűséget, amelynek tizennégy napon át a részei leszünk majd. 

A következő reggelt is a szemináriumi szobában indítjuk további ismerkedős játékokkal, majd a program és csoport belső szabályainak lefektetésével. Legfontosabb közös értékekként az el- és befogadást, az empátia és szolidaritás gyakorlását, a tiszta, nyílt kommunikációt fogalmazzuk meg. 

Délután városnézés következik. Egy cseh idegenvezetővel járjuk be a város központját a második világháborúhoz és a kommunizmushoz köthető helyekre fókuszálva. Prága és Csehszlovákia története kiemelt szerepet kapott a második világháborúban – a müncheni egyezmény, a háború kitörését megelőző megállapodás a hitleri Németország és az angol, francia, olasz vezetőkkel Csehszlovákia önkényes szétdarabolását jelentette. A háború végéhez közeledve a város bombázás áldozata is lett – nem egyéb okból, mint hogy az amerikai katonák összetévesztették Berlinnel. E tragikomikus eseményen kívül a náci vezetés egyik kulcsfigurája, Reinhard Heydrich elleni merénylet tetthelye is.

A séta során rengeteg emblematikus alkotást tekintünk meg, többek között az 1989-es „bársonyos forradalom” domborművét, amely az elnyomó rezsim elleni tüntetésre emlékeztet a Národní třída és a Mikulandská út találkozásánál.

Elhaladunk a Vlado Milunić által tervezett ikonikus „Tančící dům”, azaz Táncoló ház előtt, amely régi és modern építészeti matériák és elemek összeillesztésével a múlt és a jelen összefonódásának, örökös „táncának” jelképe.

Černý-szobrok is utunkba akadnak: a Maj Shopping Center oldalát díszítő, vadászgéptestű lepkék, a Spitfire Pillangók, amelyek a világháborúban szolgálatot teljesített csehszlovák pilótáknak állítanak emléket, a közelében pedig az emblematikus, mozgó Kafka-fejjel is jut idő fotózkodni.

Az út a Heydrich-merénylők búvóhelye, a Szent Cirill és Metód katedrális előtt végződik. A séta rendkívül gazdag és informatív, habár a vezető éles, kendőzetlen Nyugat- és Kelet-kritikája és gyakorta cinikus viccei a múlt évszázadban a cseheket ért sérelmekkel kapcsolatban megosztja a társaságot – ki szórakoztatónak, ki túlzónak találja a nyers, kelet-európai humort. 

Este szabad foglalkozás lévén, a társaság nagy, éhes falkaként vadászatra indul. Autentikus burritót vacsorázunk a folyóparton, majd elsétálunk a Károly hídig, amely még este is rettenetesen zsúfolt: turisták, zenészek, utcai festőművészek lepik el. Mégis, a nyüzsgés, a naplemente élénk színei, a soknyelvű beszélgetésfoszlányok és az élő zene valami békés, idillikus gomolygássá áll össze a víz fölött, mint valami tarka délibáb. Andalogva sétálunk végig a hídon, hogy a túloldalhoz közeledve egyesével megérintsük a Nepomuki Szent János-szobrot, ami a hiedelem szerint szerencsét hoz.

 A következő napot a Kommunizmus Múzeumában töltjük, és a történelmi narratívák sokféleségét vitatjuk meg. A fő kérdés, a kiállításra és az előző napi idegenvezetésre is reflektálva, az, hogy miként határozza meg történelemismeretünket nemzeti, vallási, nemi, osztálybeli hovatartozásunk (egyéb tényezők mellett). Megállapítjuk, hogy a történetírás történetalkotás: elbeszélője, bár tényekre alapoz, úgy tálalja ezeket, ahogyan neki tetszik – tehát sosem objektív igazságokat, mindig csak valóságfoszlányokat ismerhetünk meg, melyek tulajdonképpen többet árulnak el az elbeszélőről, mint a történelemről.

Másnap a Prágától félórára található Lidice településre buszozunk. Egy egyszerű, ötszáz fős faluba, amely azért vált a náci rezsim célpontjává, mert a Heydrich elleni merénylet (alaptalanul vádolt) gyanúsítottjai innen származtak. A náci katonák a férfiakat egyetlen éjszaka alatt kivégezték, a nőket a ravensbrücki koncentrációs táborba, a gyerekeket pedig végül egy gyárépületbe hurcolták el, ahol egy darabig rettenetes körülmények között, magukra hagyva tengődtek, majd őket is legyilkolták. A falu épületeit porig rombolták, még az emlékét is megpróbálták eltüntetni a föld színéről.

Az egykori település helyén most üres domboldal áll. Ez az üresség mindennél többet mond.

Az idegenvezetés és a kísérő kiállítás után körbeülünk a koordinátorokkal. Van, akinek beszélnie kell, van, aki csendben mered maga elé. Én lefagyva, összekuszált gondolatokkal hallgatok. Nem találom a megfelelő szavakat. Fél füllel hallgatom a többieket.

Ukrán csoporttársunk szavaira kapom fel a fejem. Daria évek óta nap mint nap találkozik a háború számunkra elképzelhetetlen valóságával. Azt mondja, a reményt látja Lidicében. Akik lerombolták, azt akarták, hogy soha, senki ne emlékezzen rá. De emlékszünk, és akik itt élnek, bizonyítják, hogy a romokból mindig születni tud valami új.

Másnap reggel fáradt szemek, guruló bőröndök, kicsekkolás. Utolsó prágai programunk egy látogatás a német nagykövetségen, ahol újabb hihetetlen történettel találkozunk.

A prágai tavaszt követően a keletnémet lakosság tömegesen döntött a nyugati emigráció mellett, ezért, hogy követelésének hangot adjon, elözönlötte a nagykövetséget. A ma impozáns, rendezett kertbe akkor, ’89-ben több ezren táboroztak le minden ingóságaikkal, hogy kikényszerítsék a Nyugat-Németországba való átszállításukat. Rengeteg viszontagság árán végül sikerrel is jártak: négyezer németet engedtek át a vasfüggöny másik oldalára még a rendszerváltás előtt.

Megint tele új információval, érzésekkel, kérdésekkel. A téma kapcsán a francia Blandine a mai migrációs helyzet ambivalenciájára reflektál, a német résztvevők a keleti és nyugati népesség különbségeit próbálják meghatározni. Erről kisebb vita is kialakul: ki mennyire érzi az egykor a kommunista blokkban ragadtak attitűdjét vagy megítélését különbözőnek a nyugatiakétól? És milyen jogon mondhatják meg ezt ők, akiknek családjai mind a „szerencsés” oldalon éltek?

Ezekkel a dilemmákkal szállunk buszra. Az ablakból nézem, ahogy távolodunk az öt nap alatt ismerőssé vált ezer cifra torony városától. Viszlát, Prága!

Heló, Weimar!

Augusztus elején egy fülledt, vánszorgó vonaton gördülök be a prágai vonatállomásra. Két nappal a program kezdete előtt érkezem, hogy ha már Prágában vagyok, meglátogathassam külföldi tanulmányaim során megismert cseh barátnőmet.

Izzadtan, kitörő örömmel borulok Magdalena nyakába. Több mint fél éve nem találkoztunk. Egymást túlharsogva a sok mondandónkkal a központban lévő szállásunk felé vesszük az irányt. Budapest belvárosát idézi a városkép: előkelő bérházak, ugyanolyan kávézók, ruhamárkák, minden sarkon lángosos meg az a felháborító, „hagyományos kürtőskalács”-ként reklámozott, csokival és fagylalttal töltött borzalom, amellyel a Budapestre látogatókat is tőrbe csalják.

Miután lepakolom a csomagom, átsétálunk a folyó túlpartjára. Az óváros központjából kiérve jóval csendesebb negyedben találjuk magunkat, keskeny utcák, alacsony, régi házikók és hosszú zöldövezet húzódik a vízpart mentén hosszan. Utunkba akad a hírhedt kortárs cseh képzőművész, David Černý Miminka szobra: három fémből készült, arc nélküli óriásbébi. Meghökkentő, groteszk alkotás, de nem az egyetlen – Černý polgárpukkasztó műveibe rendszeresen belefut az ember a város legkülönbözőbb pontjain.

Első megállónk a Skautský institut, a partra nyíló közösségi tér és kocsma, ahol találkozunk hivatalos idegenvezetőnkkel: Magdalena édesanyjával. Bár angolul nem beszél, egy kis segítséggel remekül megértjük egymást. 

Hárman indulunk el aznapi egyetlen úti célunk, a közelben emelkedő Petřín-hegy felé. A parkosított területen a cseh kultúra neves alakjainak szobrai és emlékművek sora található. Elsőként a kommunizmus áldozatainak emlékművét, Olbram Zoubek alkotását tekintjük meg. A torz szoborcsoport élőhalottak seregét juttatja eszembe, mely  a rendszerváltás előtti korszak terrorját idézi fel.

Továbbhaladva Karel Hynek Mácha cseh költő szobrába botlunk, amely Prága egyik szerelmi és május elsejei jelképe is. Majd útba ejtjük Vítězslav Novák zeneszerző, Vojta Náprstek mecénás és hazafi emlékművét, lent, a Seminářská-kertben pedig Jan Neruda helyi író szobrát is.

Így érkezünk el a palotanegyedbe. Aznap már nem jut idő bejárni a környéket, de arra igen, hogy a dombtetőről gyönyörködhessek a városban, amelyet lilás-kékes árnyalatba von a kora este. A mesebeli, csúcsos háztetők, gótikus templomtornyok és a folyó vizén játszó utolsó, vöröses napsugarak lélegzetelállító látványt nyújtanak.

A következő napot a Staré Mestóban, az Óváros főterén kezdjük, melyet számos nevezetes barokk, gótikus és rokokó épület fog közre, többek között a régi városháza is, melynek tornyát a Orloj csillagászati óramű díszíti.

Kilenc óra előtt pár perccel már zajos tömeggé zsúfolódnak a turisták: mindenki várja, hogy a mutató a 12-eshez érjen, és elkezdődjön a performansz. Amint megkondul a harang, körülöttünk minden kézbe telefon kerül, az óra fölötti kis, színes ablakból pedig bábfigurák szöknek elő. Megmozdulnak egyszer-kétszer, majd visszahúzódnak a falba. Hunyorogva figyelem a jelenetet. Mikor kezdődik? – kérdezem suttogva Magdalenát. Most járt le – feleli nevetve. 

Ezennel tehát leleplezem a világhírű óraműsort: csak kicsit több, mint turistamítosz. De egyszer azért megnézheti az ember, hogy a saját szemével győződjön meg róla. 

E konklúziót levonva indultunk tovább. Az Óvárosban, a főtértől pár lépésre a Kafka téren kötünk ki, ahol megemlékezünk a csehszlovák irodalom ikonjáról. Az író nevével persze nem csak itt találkozunk: városszerte graffitik, szobrok és idézetek őrzik emlékét. 

Magdalena édesanyja részletesen mesél az itt töltött diákéveiről. Megmutatja egykori kollégiumát, néhány régi kocsmát, melyek az akkori underground kultúra központjai voltak, majd bekukkantunk néhány kampuszra is. Az egyetemek többnyire neoklasszicista, a csíki Márton Áron és az udvarhelyi Tamási épületére hajazó paloták. 

A közelben található a groteszk Emmaus Monostor, a barokk templom, melynek hagyományos torony helyett futurisztikus „szarvai” vannak. Ennek oka, hogy az 1945-ös amerikai bombázás során félig lerombolt templomot a 20. századi építészeti trendnek megfelelően renoválták.

Továbbhaladva ismét mászás következik: a 10. századi erődvárhoz, a Vysehradhoz megyünk. Bejárjuk a csillag alakzatban épült vastag fal vonalát. Magdalena édesanyja meg-megáll, hogy valamely távolban felsejlő épületre mutasson, és elmesélje annak történetét. Úgy tűnik, nemcsak a központot, de az egész várost igazi mélységében ismeri.

Utolsó megállónk a Botanikus Kert, amely egyszerre publikus park és a Károly Egyetem biológushallgatóinak megfigyelőterepe is.

Ekkorra már annyira kopog a szemem az éhségtől, hogy csak az ehető bogyókon akad meg a szemem, de kibírom valahogy az étteremig, ahol tipikus cseh ételeket és többféle lagert is kínálnak. És amelyeket gluténérzékenyként nemigen áll módomban kipróbálni. A fő különlegességek pörköltfélék és krumplis tészta, sztrapacska, főtt kenyérgombóc. Bár az ízekről nem tanúskodhatok, látó- és szaglószerveimre hivatkozva ki merem jelenteni, hogy a cseh konyha nem különbözik annyira a magyartól, hogy igazán nagy kihagyás lenne – habár a helyi sörök választéka valóban figyelemre méltó. 

Egy gasztronómiai kuriózumot fedezek fel ott-tartózkodásom alatt: az aprópénzért bármely ABC-ben megvásárolható, gumiszerű olomoucké tvarůžky sajtot. Ez a csak és kizárólag Csehországban, Loštice városában 500 éve hagyományosan előállított tejtermék rendkívül erős lábszagáról ismerszik meg, de emellett meglepően egészséges is. Bár sehol máshol a világon nem elérhető, nem lett belőle turistaattrakció – gondolom, mert olyannyira helyi és „gyanús” mind állagra, mind aromára. Nekem kifejezetten tetszik, úgyhogy, szag ide vagy oda, jócskán bevásárolok belőle.

Este, idegenvezetőnktől búcsút véve, egy Prágában tanuló közös barátunkkal, Jáchymmal találkozunk. Hat hónap után. Óriási szakadás, végtelen átbeszélnivaló – és mégis, mintha tegnap lett volna, hogy búcsút vettünk az ütött-kopott, olaszországi Beer bar teraszán. Olyan természetességgel, könnyedén folyik a beszélgetés, hogy egy pillanatra otthon – Nápolyban – érzem magam.

A harmadik, egyben utolsó Magdalenával töltött prágai napra a palotanegyed felfedezése marad. A hídon átkelve útba ejtjük a barokk Szent Miklós-katedrálist és a mellette álló épületen II. Rákóczi Ferenc emléktábláját. A fejedelem ugyanis, mielőtt a kuruc mozgalmak élére állt, a prágai jezsuitáknál végezte tanulmányait.

Ezután hosszú lépcsősort mászunk meg az egykori királyi palotához. Lihegve érkezünk a Hradčany térre, ahol monumentális látvány tárul elénk: a sgraffitós homlokzatú Schwarzenberg-palota, a mai Nemzeti Galéria, a Sternberg-palota és az érseki rezidencia, a tértől pár lépésre pedig a Loreto kegyhely és a minisztériumként szolgáló Černín-palota. 

Magdalena édesanyja rutinosan szlalomozik a mindenféle nyelvű turistacsoportok között. Hamarosan kiérünk a zsúfolt főutcáról, és a jóval csendesebb Novy Sveten találjuk magunkat. Itt alacsony, dőlt falú, régi házikók, kacskaringós sikátorok és mélységes béke fogad. A városrész a 14. században épült udvari cselédek számára – egykor szegények otthona, ma az egyik legimpozánsabb negyed, mely egyszerre lakóhely és „szabadtéri kiállítás” önmagában. 

A folyópartra visszakanyarodva még útba ejtjük a John Lennonnak dedikált, graffitikkel és street-arttal telezsúfolt falat, amely eredetileg a művész halálának állított emléket 1980 után, ám nemsokára rendszerellenes üzenetek sokaságával borították el névtelen ellenállók. Bár a rezsim mindent megtett, hogy felszámolja a feliratokat és festményeket, azok újra és újra, egyre nagyobb számban jelentek meg a falon, így téve azt a lázadás szimbólumává.

Két és fél nap, számtalan látnivaló, hatvanezer megtett lépés. Sok-sok, de sosem elég beszélgetés. Hosszú, hálás öleléssel búcsúzom Magdalenától. Bambuló turistahabitus helyett a helyiek éles szemével nézhettem meg Prága legszebb ékszereit és néhány rejtett kincsét. És az utazás még éppcsak hogy elkezdődött.