A „peaceliner”-ek az óvárosban vacsoráznak. A francia feliratok, szavak, illatok körülöttünk mámoros hangulatba ringatnak, ahogy helyet foglalunk az étterem teraszán. Francia csapattagunk, Blandine, ragyogó arccal, igazi patriótaként mindenféle szavakat tanít (le couteau, la  table, la fourchette), helyi bort rendel mindenkinek, és hosszan sorolja különleges fajta sajtok kiejthetetlen neveit, amiket kötelező módon ki kell próbálnunk itt-tartózkodásunk során.

A francia vendéglátás pedig éppolyan, amilyennek a filmek alapján elképzeli az ember. Bár a főételt előre rendelték a csoportnak, nem várt első fogásként zöld salátaágyon fehér, omlós kecskesajtot tesznek mindenki elé. Ez csak természetes – mondja Blandine, ösztönös eleganciával kortyolva a borába. A nálunk megszokott leves-második helyett elsőként itt általában salátát szolgálnak fel. A desszert pedig épp ugyanennyire kötelező része az étkezésnek: a lakomát fináléképpen csokiszufléval öntik nyakon. 

A társaság vacsora után egy, a főtérre meghirdetett zenei fesztivált szemel ki esti programként, ám az impozáns, tarka épületekkel és a monumentális Szent István-templommal körbevett teret üresen találjuk. Rendezvény sehol. A csapat nagy része csalódottan továbbáll, hogy keressen jobb híján valami kocsmát. Mi Anával, Blandine-nel és Milóval maradunk körülnézni. 

A katedrális épülete neogótikus, a legapróbb részletekig kifaragott kőfalaival és 97 méter magas tornyával a környék egyedülálló attrakciója. A kaput nyitva találjuk, belépve pedig nem várt tömeg és zsivaj fogad. 
Az oltár előtt egy dobos ül, ismeretlen ütős hangszerek körülötte. Meglett a hőn keresett fesztivál. A – mint kiderül, iráni – művész túlviláginak tetsző ütemet és hangokat produkál, szinte transzállapotba ringatva az egész nézőteret. A ritmus az ujja alól pattan ki, eléri a plafont, ezerfelé szóródik a széksorok között. Egyszerre visszhang és ellenütem, minden porcikánkat mozgásba hozza, és még sokáig vibrál bennünk, miután elhagyjuk a templomot, hogy bejárjuk a városka idillikus, piros-fehér-kék zegzugait.

Másnap immár rutinszerű, kétperces összepakolás, büféreggeli és vissza a buszra. A Vogézek hegyvidékére megyünk, következő úti célunk a 956 méteres Hartmannswillerkopf hegye (dombja?).

A hely stratégiai pont volt a francia–német határon az első világháború idején, ugyanis a csúcsról kiváló rálátás nyílik a Rajna völgyére. A francia és a német osztag afféle adok-kapok harcot folytatott – hol egyik, hol másik csapat kerekedett felül, egy alig néhány méter széles határsávért folytatott küzdelemben. Ez a banálisnak tetsző hadművelet rendkívüli erőforrásokat és életáldozatokat követelt.

Először a helyi múzeumból ismerjük meg a történetet, majd vezetőnkkel megmásszuk a sziklás hegyoldalt, melyen ma is számos lövészárok és kőbe vájt bunker található. Egyszerre izgalmas és megrendítő élmény. 

Útba ejtjük a dombon álló emlékművet is, amelyet eredetileg a francia oldal halottai számára emeltek, a második világháború lezárása óta azonban a francia–német megbékélést szimbolizálja. Belső terében katolikus, protestáns és zsidó oltár áll, és bronztábla emlékezik meg az elesettekről.

A hegy- (domb?) -mászástól kifáradva, elcsendesedve utazunk tovább. A kérdés, melyet a látogatás felvet, hogy vajon hogyan lehet a nemzetek közötti kibékülést és megbékélést őszintén megélni. Ez nekünk, erdélyi magyaroknak is különösen fontos dilemma. A válasz pedig, azt hiszem, nem azon múlik, hogy mennyire voltak súlyosak a múltban elkövetett atrocitások, hanem hogy mennyire akarunk túllépni rajtuk. Talán érdemes lenne többet gondolkodnunk erről.

A következő megállónk a nemzetek közötti együttműködés témájának megfelelően nem más, mint Strasbourg, az Európai Parlament és az Európai Tanács központja. Estére érkezünk meg. A szálláson, amely rongyrázónak nem nevezhető, francia szokás szerint ugyancsak háromfogásos vacsorával várnak. Annyi szépséghibával, hogy a glutén- vagy laktózérzékenyeknek desszertként banánt szolgálnak fel. Még az árcédula is rajta van.

Ezen kiszórakozva magunkat indulunk a központba. A város, hétköznap este lévén, nem kifejezetten zsúfolt, de az óvárosban azért van némi mozgás. Először a lélegzetelállító Notre-Dame katedrálishoz megyünk, amely a maga 142 méteres tornyával 1874-ig a világ legmagasabb épülete volt.

A mulhouse-i templomhoz hasonló gótikus stílusú, monumentális épületre ráadásul éppen fényműsort vetítenek: oldalán pszichedelikus zenére szemkápráztató színek és alakzatok lüktetnek. Helyiek és külföldiek, családok és hangos baráti társaságok a tér macskakövein ülve, tátott szájjal gyönyörködnek az attrakcióban.

Később elsétálunk a Petite France negyedbe, amely középkori fachwerk házaival, kacskaringós sikátoraival és gyertyafényes teraszaival az UNESCO Világörökség része. 

Másnap az Európai Parlament és az Európai Tanács székhelye kerül sorra. A biztonsági ellenőrzésen túljutva, személyre szabott kitűzőkkel felszerelve veszünk részt egy rövidebb vezetett sétán a parlament Louise Weiss újságíróról és feminista aktivistáról elnevezett épületében. 

Augusztus lévén nem találkozunk képviselőkkel, csak egy-két kisebb turistacsoporttal, az ülésterembe lépve pedig azzal kell szembesülnünk, hogy a nyári szünetet kihasználva a helység felújítása zajlik – fúrás-kalapálás és törmelék lepi be az egész belső teret. Idegenvezetőnk a renoválás hangjait túlkiabálva, hadarva mesél az intézmény történetéről és működéséről, majd egy vetítőterembe terel, ahol rövid ismeretterjesztő (és önreklámozó) filmmel zárul a látogatás.

Ezután a Tanács épületét is megnézzük, amelyet rövid eligazítást követően magunknak fedezhetünk fel, majd egy mikrofonokkal ellátott konferenciateremben beszélünk a látottakról. A technikai adottságokat kihasználva gombnyomással kérünk szót, és fontoskodó affektálással beszélünk a mikrofonokba. De csakhamar komolyra fordul a szó, ugyanis a helyről alkotott vélemények ezúttal nagyon eltérőek. A nyugatiak jellemzően elégedettek az intézménnyel, és büszkék arra az egységre, aminek a létrehozásához feltétlenül szükség van rá. A kelet-közép-európaiak nagy része enyhe szkepticizmussal, az unión és így az „európai integráción” kívüli országokból érkezett ukrán vagy épp grúz jelenlevők pedig inkább fájdalommal beszélnek róla. Az idegenvezetés során elhangzó „Európa végre békére lelt” és hasonló mondatok sokunkat érintenek érzékenyen.

E megosztó látogatást követően még jut idő sétálni egyet a központban, ám délután, ezennel utoljára, felpakoljuk bőröndjeinket a buszra. Kéthetes utunk utolsó állomása, a Vogéz-hegységben található Niederbronn-les-Bains felé vesszük az irányt.