Élénken foglalkoztatja a közvéleményt az Európába tartó gazdasági és politikai menekültek áradata, a politikusok menekültválságról beszélnek. Az összeesküvés-elméletek hívei a hagyományos európai kultúra és értékrend elleni világméretű összeesküvésről, az iszlám irányított térhódításáról és a szélsőséges magatartás exportjától tartanak. A konzervatívok a hagyományos értékekért, a jogvédő szervezetek a menekültek emberi jogaiért szállnak síkra. De kevés szó esik az emberekről. Sorozatunkban egy fiatal csíkszeredai fotós, Fodor Zsuzsánna osztja meg olvasóinkkal a tranzitzónában szerzett tapasztalatait. Törökország déli részére érkezvén, a jó tanácsok ellenére, mindenképpen szerettem volna bejutni legalább egy hivatalos menekülttáborba. Nem rendelkeztem a világjárt sajtósok kapcsolati és anyagi tőkéjével, de nekifutottam hivatalos és kevésbé hivatalos lehetőségeknek is. Siker nélkül. Olyan falba ütköztem, amit – főként a török–EU egyezmény óta – csak nagyon kevés újságírónak sikerült áttörnie. Mi az oka ennek? Hát az biztos, hogy a török állam mindenképp kerüli az átláthatóságot. Viszont nemcsak arról van szó, hogy bizonyos táborokban az alapellátás körülményei a minimum körül vannak, hiszen erre van ellenpélda is. Gondolom, az sem egy világ előtt lebegtethető történet, hogy emberek százezrei – igaz, valamelyest biztonságban ugyan, de – arra vannak ítélve, hogy egyik napról a másikra csak létezzenek. Ezeknek az embereknek családjuk, munkájuk, hivatásuk, életük volt otthon, amit egy szűk tér és annak nagyon korlátozott lehetőségei váltottak fel, nem meghatározható időre (nem napokról, hanem évekről beszélünk), kilátástalanul. Ez pedig nem egy emberséges kép. A harmadik ok az lehet, hogy ezekben a táborokban is leképződnek, lecsapódnak azok az aktuálpolitikai játékok, amelyek pusztítása elől a legtöbben menekülnek (toborozás, harcosok rejtegetése a táborokon belül stb.). Ezt a nyilvánosságot ez a török kormány viszont nem is fogja vállalni. Mivel táborokba nem sikerült bejutnom, Gaziantep utcáit róttam és találkoztam olyan Szíriából érkezett menekültekkel, akik a táborokon kívüli életet élik. Ebből látható egy kis ízelítő a következőkben. [caption id="" align="aligncenter" width="620"] Türkmén családok Szíriából, Gaziantep.[/caption]   Szír gyerekek akár napi 10-11 órát is dolgoznak Gaziantep rézmegmunkáló műhelyeiben. Az egyik segélyszervezet munkatársa tömören fogalmazta meg a nem túl derűs kilátásokat. Bár a török állam ingyenes oktatást biztosít a menekült gyerekek számára (a török iskolák keretein belül a kisebbek számára, és délutáni, arab nyelven zajló tanórák által a nagyobbaknak, akiknek hosszabb időbe telne az új nyelv elsajátítása), nagyon sokan elvesznek a rendszerben vagy rendszerek között, és nem járnak iskolába. Tehát képzeljünk el egy olyan generációt, amelynek tagjai számára alapból hiányos lesz vagy teljesen kimarad az iskoláztatás, ami jó esetben el tudná látni őket egy-két hasznos szűrővel. Emellett ugyanezek a gyerekek megtapasztalják az úton-levésnek, az idegenségnek mindenféle megpróbáltatását. Kiszolgáltatottság, agresszió, elutasítás: mindezt már nagyon zsenge korban megélik. Így sajnos nem meglepő, ha egy bizonyos ponton az életük során, amikor épp összesűrűsödnek az ehhez szükséges körülmények, nyitottak lesznek az akár szélsőséges szemléletek befogadására, anélkül, hogy a legkevésbé is megkérdőjeleznék azokat. Török fotóskollégáimmal idegenként kopogtattunk ennek a szír családnak az ajtaján. Beengedtek. Teával kínáltak. Szír kávéval itattak (ami, hú, de erős). Nemcsak mi akartuk őket megismerni, ők is szerették volna feloldani a mi idegenségünket. Végül egymást fotóztuk, ki fényképezőgéppel, ki telefonnal.