Új fejezet kezdődött Amerika – és a világ – történelmében azzal, hogy helyi idő szerint szerdán hajnalban Donald J. Trump, a Republikánus Párt kandidátusa az elnökválasztási versenyben bejelentette győzelmét. Az ingatlanmágnásból lett politikusról és most már Amerika 45. elnökéről enyhe megfogalmazással is elmondható, hogy megosztó személyiség. Az Egyesült Államok egyik fele reménykedve, a másik fele megrökönyödve várja, hogy merre tereli majd az országot – 2017. január 20-án sorra kerülő – beiktatása után. Ami pedig Európát illeti: egyes európai vezetők örömmel, mások fanyalogva gratuláltak, de az egységesen érvényes, hogy Trump megválasztása jelenleg politikai és gazdasági téren is több kérdést vet fel, mint amennyi választ jelent. Faji és osztályalapú ékek Trump elnökké választása meglepetést jelentett – ilyen értelemben viszont érdekes figyelembe venni, hogy kik szerezték, annak ismeretében is, hogy a mostani választások nemhogy megosztották az amerikai nemzetet, hanem valósággal éket vertek különböző társadalmi regiszterek közé. Miközben első látszatra a frusztrált tömegek az uralkodó elit elleni lázadása, a város és a vidék harca, a rosszabb társadalmi helyzetűek és az előnyöket élvező establishment, a liberális konszenzus elleni jobboldali lázadása nyitotta meg a Fehér Ház kapuját Trump előtt, nem lehet figyelmen kívül hagyni egy mély faji törésvonalat: az új elnök mindenekelőtt a fehér Amerika szavazatait tudhatja magáénak. Rasszok szerinti osztásban a fehérek 37 százaléka Clintonra, 58 százaléka Trumpra szavazott, a feketék 88 százaléka támogatta Clintont, Trumpot alig 8 százalék, a spanyolajkúak esetében az arány 65–29, az ázsiai származásúaknál szintén 65–29. Elnagyolt bontásban Trumpra leginkább a fehér, legfeljebb középiskolai tanulmányokkal rendelkező vidéki férfiak, Clintonra a városiak, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, a nők és a nem fehérek szavaztak. A végletes megosztottságot az is jól mutatja, hogy Amerika-szerte tömegtüntetéseket szerveztek Trump ellen, Manhattanben, Chicagóban, Philadelphiában, Seattle-ben és más városokban ezrek vonultak utcára, miközben számos helyszíneken valóságos örömünnepet tartottak az új elnököt támogatók. Ante portas Az amerikai nemzet nyilvánvaló megosztottsága ellenére Trump első, győzelmi beszédében leginkább azt hangsúlyozta: nagyon fontos számára, hogy valamennyi amerikai elnöke legyen, és egységre szólította fel az embereket, republikánusokat és demokratákat egyaránt. A nemzet újraegyesítését tervezi – jelentette ki –, emellett pedig az amerikai álom megújítását, amely érdekében mélyreható gazdasági változásokat iktat be, munkahelyeket teremt, és ismét naggyá teszi az Egyesült Államokat, mindig az ország érdekeit helyezve mindenek elé. Megjegyezte továbbá, hogy korrekt tárgyalópartnerek lesznek mindenkivel, és nem az ellenségeskedést, hanem a közös platformot keresi majd. Míg az előzőek beteljesedése vagy elmaradása elsősorban az amerikaiak asztalára esik le vagy az ő hátukon csattan, az utolsó kijelentés kapcsán máris komoly nemzetközi kételyek, de legalábbis óvatosság fogalmazódik meg. Trump tervezett külpolitikájáról – pontosabban annak hiányáról – egyelőre ugyanis vajmi keveset tudni, és amit igen, az sem kecsegtető. Ha abból indulunk ki, ami a kampány során elhangzott, az nem kecsegtető. Többek között kijelentette, hogy a politikai korrektségre nincs ideje, és az országnak sem. Az illegális bevándorlókra célozva többször említette deportálásukat, illetve kilátásba helyezte egy fal építését, melynek költségeit Mexikóval fizetteti ki. A közel-keleti helyzet legfájóbb pontjának azt tekinti, hogy az Iszlám Állam meggazdagodott és konkurenciát jelent az ő üzleti érdekeinek, a globális felmelegedésről pedig kijelentette, hogy hülyeség, hiszen Amerikában épp rendkívül hideg van. Ennél komolyabb szinten merül fel annak lehetősége, hogy Trump külpolitikáját befolyásolják majd saját üzleti érdekei. Az új elnök korábban meglebegtette annak lehetőségét, hogy felmondja az Iránnal kötött atommegállapodást, hajlana arra, hogy feloldja az Oroszországra kivetett szankciókat, viszont szankciókat vezetne be az Amerikában papír nélkül tartózkodó bevándorlók rovására. Donald Tusk, az Európai Unió fő politikai döntéshozó szer­vének az elnöke aggodalmának adott hangot, amikor azt mondta, az USA és az Európai Unió jövőbeli együttműködése bizonytalanná vált. Szőnyegbombázás nyitott utat Bár az utóbbi ciklusok elnökválasztási kampányai az USA-ban egyre inkább az imidzs- és médiakampányok területeire összpontosítottak, kijelenthető, hogy ilyen értelemben a legutolsó volt minden eddigi „show” legnagyobbika – a botrányok számának tekintetében legalábbis. Kezdve a „szereplőválogatással”: Trumpot előzetesen mindenki – saját pártjának meghatározó politikusait is ideértve – egyszerűen bohócnak tartotta, akinek jópofa vagy pofátlan megnyilatkozásai mozgásba hozhatták ugyan a párt szekerét, de hogy ez az elmozdulás milyen irányú lesz, azt nehezen lehetett volna megállapítani. Trump politikai „gátlástalansága” azonban váratlanul jó hívó szónak bizonyult, és Trump népszerűségét az egekbe emelte. Annyira, hogy attól végül a republikánus elit is pánikba esett, de hiába tolták előre Jeb Busht vagy Marco Rubiót, Trump félrepöckölte őket, és rekordszámú – 14 millió – szavazattal bekasszírozta a jelöltséget. Trump mellett végül saját pártja is kényszeredetten sorakozott fel, igaz, ez a legkevésbé sem zavarta őt. A demokraták Hillary Clinton személyében sokkal stabilabb jelölttel néztek a választások elé – legalábbis addig, amíg nagyon erős ellenfélként meg nem jelent Bernie Sanders szenátor, aki valódi politikai mozgalmat épített fel személye támogatására. Bár sokan a párt részrehajlásának tudták be, hogy kettejük versenyéből végül Clinton került ki győztesen, tény, hogy végül is mintegy 3 millió szavazattal kapott többet Sandersnél. Aki ezután beállt Clinton mögé, így a demokratáknál nem bomlott meg a pártegység. Clinton e-mail-botrányba ke­ve­redett, a hivatalos levelezés gondatlan kezelése okán a külügyminisztérium vizsgálatot indított esetében, amelyet megtoldott egy, a választások előtt kevesebb mint két héttel indított, igaz, gyorsan le is zárt FBI-vizsgálat is, amely végül is nem talált inkrimináló nyomot. Egy betegség – tüdőgyulladás – sem tett jót Clinton kampánybeli menetelésének: bár gyorsan felgyógyult, és ezt követően az ellenfelével folytatott tévévitákat elég látványosan nyerte, a közvélemény hajlott arra, hogy személyében – fizikai szempontból – gyenge vagy gyengélkedő vezetőt lásson. Ennél azért súlyosabb botrányok szöktek szárba Trump kapcsán: miközben az ő szabad szájúnak mondott kampánya már alapjaiban sértegetésekből, a politikai korrektség kereteinek kiradírozásából, hoaxokból és nagyotmondásokból építkezett, mindezek mellett többször sikerült nemzeti tabukat is áthágni. Ilyen volt, amikor egy Irakban hősi halált halt muszlim származású katona hozzátartozóin gúnyolódott, illetve amikor kiszivárgott egy hangfelvétel, melynek tanúsága szerint a jelölt lekezelő, megalázó és sértő módon kezeli, és alapjáratban „dekoratív” mivoltukban tiszteli csak a nőket – akik pedig nemek szerinti osztásban az amerikai választók többségét jelentik.