Bár a Kubába indulásomat megelőző két budapesti napom nem volt annyira üdítő, mint máskor, ráadásul kedden 4 óra 40-kor a Liszt Ferenc repülőtéren kellett lennem, jókedvűen indultam le a taxihoz. A szolgálatkész sofőr gyorsan bepakolta a bőröndömet, majd azonnal lelkes érdeklődésbe kezdett – „ha szabad”. A budapesti taxisok legtöbbje – tapasztalatom szerint – udvarias és segítőkész, a kommunikálás szempontjából meg két nagy csoporttal találkoztam: vagy csak a legszükségesebbre szorítkozik, vagy kedélyesen végigkérdezi, mondja, filozofálja az utat. Jómagam sosem kezdeményezek beszélgetést. A kedd reggeli sofőr a beszélgetősök közül került ki. Azonnal megkérdezte, hova utazom, megtárgyaltuk, hogy Kubába, meg hogy még merre jártam, és ő is hol volt, illetve hova szeretne, aztán kiderült az is, hogy egyedül járom a világot, mire teljesen elképedt és feltette a számomra megdöbbentő kérdést: nem unatkozom egyedül menni? Mondtam, hogy engem teljesen leköt a sok látnivaló, a rengeteg információ, élmény és érzések, de ő épp azt nem értette, hogy miként lehet nem beszélni közben, nem megosztani állandóan szavakban mindezt. A kis estéli csevejekről, társasági poharazgatásról nem is beszélve. Túl körülményes lett volna megpróbálnom megértetni vele, hogy nekem épp az a legfontosabb ilyenkor, hogy nem kell másokkal foglalkoznom, beszélgetnem, figyelhetek csak magamra. Hagytam, hogy csodálkozzon, míg megérkeztünk a repülőtérre. Ahogy beléptem a várócsarnokba, szinte azonnal felfedeztem a gyülekező csoportunkat, az integető idegenvezetőt, akitől épp csak átvettem a paksamétát a mindenféle irattal – helyfoglalás, biztosítás és hasonlók – amikor már teljes hangerővel rikkantotta az egyik útitársunk, hogy „ja, ugye te Csíkszeredából vagy?”. – Igen, onnan. – Akkor biztosan ismered azt, nem tudom, hogy hívják, de ott mindenki ismeri, tudod, egy pasas, aki ilyen bőrholmikat készít, mindenfélét. – Nem, nem ismerem. Esetleg ha mondanád a nevét… – Hja, nem tudom, de mindenki ismeri, mert mindenféle holmit csinál, na, nadrág, és olyan térd…, mindenfélét, na – hadarta pergő nyelvvel. – Csíkszereda azért nem olyan pici, hogy mindenkit ismerjek. Ja, igen, persze, tudja, de csak gondolta, hogy ha már onnan vagyok, akkor esetleg tudom, mert az valahol ott él Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön, szóval valahol arrafelé. – Azért van hatvan kilométer a kettő között és… – Persze, persze, csak gondoltam, ha onnan vagy… – és átcsapott valami más témába. Örökmozgó, jó beszédű útitársunk nem volt semmilyen ördöngösség birtokában, ám a tudása, hogy Csíkból jövök, magyarázatra szorul. Az információ az én elővigyázatlanságomnak volt köszönhető. Történt ugyanis, hogy a kubai utamat egy rendhagyó, online – zoomos – találkozó előzte meg. A budapesti iroda így teremtett lehetőséget arra, hogy aki akar, az kapcsolatba léphessen, megismerkedhessen, beszélgethessen néhány nappal indulásunk előtt az idegenvezetőnkkel és a társakkal, mert a hosszú idejű turisztikai korlátozások után egy ilyen távoli és különleges társadalmi körülményekkel bíró országba utazni megfelelő felkészülést igényel. Késve kapcsolódtam be, mert azt hittem, hogy az iroda körlevele a magyar időt jelöli, és kíváncsiságból kattintottam rá a linkre, hogy tanulmányozzam kezdés előtt, hogyan működik a zoom, mert addig sosem használtam, és egy folyó beszélgetés közepébe cseppentem. Pontos embernek ismerem magam. Kényelmetlen volt ez a megkésett jelentkezésem, különösen a szervezők udvariassága után (akik odafigyeltek arra, hogy más időzónából csatlakozom), ezért, mikor kérdezni akartam valamit, előbb próbáltam megmagyarázni a tévedésem. Akkor hangzott el, nyilvánosan, honnan jelentkeztem be. A beszélgetésről felvétel készült, amit aztán mindenkinek elküldtek e-mailben. Mivel győzött az önigazolásom vágya az óvatosságom felett, a csoport nagy része megtudta, hogy Erdélyből érkezem. Ami általában nem történik meg vagy csak a kirándulás végén szokott kiderülni. Nem vagyok hazudozós és rendszerint vállalom, nemcsak azt, hogy hol élek, hanem ennél sokkal többet: bármikor kiállok ennél „veszélyesebb” helyzetekben is. Ám amióta magyarországi irodákkal utazom, megtanultam, hogy saját nyugalmam érdekében jobb, ha nem kürtölöm világgá, hogy nem Magyarországon élek. Indulásból semmilyen fenntartáson nem volt, de aztán szinte minden alkalommal került egy-egy olyan megjegyzés, meghökkentő, rossz perceket okozó reakció is az erdélyiségem okán, hogy úgy döntöttem, igyekszem elkerülni ezeket. Ez nem is volt különösebben nehéz, mert az utazásaimon rendszerint nemigen beszélgetek, csak a legszükségesebb kommunikációra szorítkozom, mert sok éven keresztül nekem ez és ennyi volt a feltöltődésre szánt szabadságom, mikor nem mások bajaival, gondjaival kellett foglalkoznom. És annyira bele tudok merülni egy ismeretlen világ kóstolgatásába, hogy semmi másra, senki másra nincs ilyenkor szükségem. Sőt! Természetesen az alkalmi szobatársamnak mindig elmondtam, aki természete szerint vagy továbbadta, vagy sem, jómagam pedig hagytam, hogy mindenki más gondoljon, amit akar. Voltak olyan alkalmak, amikor senkinek sem jutott eszébe azzal foglalkozni, hogy ki hová valósi. Máskor, ha szóba is került, ritkán szegezték nekem a kérdést, és mivel eléggé ismerem Budapestet, ott is szálltam fel, színházi élményekről, tárlatokról könnyedén nyilatkoztam, legtöbben eleve azt feltételezték, hogy odavalósi vagyok, és nem kérdeztek rá, én meg hagytam, hogy higgyék, a félrevezetés szándéka nélkül. Mert ha véletlenül valaki mégis érdeklődött, akkor a valót mondtam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindig több volt a pozitív visszajelzés Erdélyről, mint a sértegetés, ám a tüske jobban érint és megmarad. És természetesen voltak olyanok is, talán a többség, akik képesek voltak engem annak látni, ami-aki vagyok, függetlenül attól, hol élek. Szobatársaim közül többel is tartom a kapcsolatot mai napig, néhány idegenvezető pedig már-már provokációnak minősülő ódákat zengett néha Erdélyről, valószínűleg nem véletlenül. Kubai utam ebből a szempontból az egyik legérdekesebb volt. Negatív csúcsélmény a javából, amilyenben még nem volt részem. De pozitív is, talán részben épp az előbbi következményeként. Majd mesélek mindegyikről.

Albert Ildikó