A Táncművészeti Egyetemen Macher Szilárd növendékeként végeztem; a balett szeretetét oltotta belénk. Európai léptékben gondolkodó mesterünk tette lehetővé, hogy egyáltalán nemzetközi karrierben gondolkodhassunk. Jó szerepekben léphettem fel: a Thália Színházban például a kis Diótörőt táncolhattam. A vizsgakoncertünkre a modern koreográfiát a horvát művész, Leo Mujić készítette, ezenkívül Don Quijote főszerepét is rám osztották Minkus balettjében, ezzel egy régi álmom is teljesült. Végeredményképpen olyan alakításokban szerezhettem rutint, amiket magam is élveztem. 2014-ben és 2015-ben a rangos Prix de Lausanne balettversenyen vehettem részt, ahol találkoztam Jason Beechey-vel, a drezdai Palucca Táncművészeti Egyetem rektorával. Ő talán külföldön elsőként bízott tehetségemben, s neki köszönhetem, hogy először vendéggyakornoknak, majd iskoláim befejezése után gyakornoknak is felvételizhettem. Különösen megfogott első éveim alatt, hogy míg otthon a klasszikus repertoár állt a középpontban, addig a szász fővárosban sokkal több kortárs koreográfussal kerültem kapcsolatba, s e stílusban is ki tudtam teljesedni. 
A napi munka az otthonihoz hasonlóan folyik, legfeljebb a modern, kevésbé kötött elemek vannak többségben. Mikor két honfitársammal gyakornokként megérkeztünk a társulathoz, már dolgozott itt két magyar férfi szólista. A gyakornokság időtartama egy év volt: az iskola és a társulat között telt az életünk. Nagyon élveztem a közös munkát, próbáltam a legjobbat kihozni magamból, de a szerződés – létszámgondok miatt – kétségesnek tűnt. Mikor egy hely megüresedett, a vezetőség végül nekem tett ajánlatot, társaim más európai nagyobb társulatokban kaptak lehetőséget, de végül otthon folytatták pályájukat. Valóban, sokunknak nehéz feldolgozni, hogy egy olyan iskola után, ahol mi voltunk a sztárok, egy profi társulatban újra kellett kezdeni karrierünket. Ez természetesen minden nemzet művésznövendékeire jellemző. A jó alkalmazkodás számomra jobban megkönnyítette ittlétemet, s jóllehet nekem is honvágyam van, de a munka sok mindenért kárpótol. A feladatokat egymás után kaptam. A pandémia alatt három egyfelvonásos balettből állt össze egy program, egyik a híres koreográfus, Nicholas Palmquist nevéhez fűződik. Nagyon jó volt vele dolgozni, s elérte, hogy stresszmentesen léphessek színpadra, kiteljesedtem, s a mozdulatokat is magaménak érezhettem. A szerepem mérföldkövet jelentett művészi felfogásomban. Minkus A bajadérjában a főhős barátját, Ekavirt alakíthattam, ezt láthatta ön is a Semperoperben. Egy hatvanfős társulatban dolgozhatok, ez még átlátható létszám: megakadályozza a klikkesedést, így a társulatban a kollegialitás is fontos tényező. Őszintén örülünk egymás sikerének, s ez ritka a szakmában. A politika is házon kívül marad: van orosz s ukrán kollégám is. Szerepálmaimról kérdezett: ez talán Hacsaturján Spartacusa. A nagy adagio kettőse például fantasztikus lehetőséget kínál. Ez egy családi örökség, édesapám mindig könnyes szemmel nézte meg a Seregi László-féle változatát a Budapesti Operában. Sajnos, a mű Drezdában jelenleg nem szerepel a repertoáron. Egyébként más konkrét szerepálmom nincs, inkább különböző stílusokban szeretném kipróbálni magam. Van még időm, úgy gondolom, 35-40 éves koromig táncolhatok aktívan: ne fájjon minden nap, s élvezzem is a munkát. Korábban felvetődött, hogy pályám után tanítsak, most inkább a táncmenedzsment felé hajlok. A családalapítás is foglalkoztat, ha már lesznek gyerekeink, szívesen hazaköltöznék, hogy otthon nőjenek fel utódaim.”