– Anya! Anya!! Anyaaa!!!
Lányom egyre követelőzőbb hangja lassan szivárog be a tudatomba, gondolataimat épp a dagadó számlaösszegek sokasága tölt ki: mit? mikor? mennyit? határidő? Hajlamos vagyok megfeledkezni az apró-cseprő számlákról, ezért szigorúan betartom, hogy minden hónap utolsó szerdáján számlákat válogatok, ellenőrzök és főleg kifizetek. Így tudom megelőzni, hogy nehogy villany, gáz, telefon, ne adj’ isten (idézve a lányom), internet nélkül maradjon a család.

Meglepődve fordulok a lányom hangjának irányába, hisz úgy tudtam, barátnőjével a szomszédban fagyit vásárol.
De több idő telhetett el. Már vidáman a mellettem lévő padon ücsörögnek, fagyizgatnak és az úttest felé mutogatnak.
– Anya, látod ott azt a fickót? Olyan bohém alak. Nézd a ruháját… a hullámos haját, a magas ingnyakát! Micsoda hetyke bajusza van!
Kíváncsian nézek a lányok mutatta irányba, és megfagy a vér az ereimben, amint egy nagy teherautó utolsó pillanatban, óriási csikorgással áll meg a dolmányos, hosszú felsőt viselő, zavartnak tűnő fiatalember előtt. Másodperc töredékére mély csend száll a város központjára… a levegő mintha megfagyott volna, még a porszemek sem szállnak. A román ajkú kamionsofőr lázítóan tüzes káromkodása seperc alatt oszlatja el a fagyott hangulatot és hevíti még jobban a júliusi forróságot.
A fiatalember láthatóan megijedt. Remegő kézzel és határozatlan léptekkel jön felénk az úttesten, pedig az átjáró csupán pár méterre van tőle.
Biztosan nem helybéli ember. Hanem tudná, hogy Szé­kelykeresztúron (is) jobb az átjárón átkelni, mert elkerülő út hiányában bizony az is a váro­son megy át, akinek nincsen dolga itt…
Hmmmm… nem idevalósi, de mégis valami annyira ismerős benne.
A fiatalember ijedten roskad le a központi park legelső padjára, és minden, úttesten elhaladó nagyobb autó zaja alig észrevehető remegéssel fut át rajta.
– Anya, megnézzük, hogy jól van-e? Olyan elesettnek tűnik szegény.
Összeszedem a számlákat, és mindhárman elindulunk a férfi irányába. Ahogy közeledünk, egyre csak erősödik bennem az érzés, hogy ismerem valahonnan! Kapkodva keresek az emlékeimben: iskola? média? munkahely?… Felhagyok a gondolkodással és odalépve a fiatalemberhez a kezébe nyomok egy bontatlan palack vizet.
– Jó napot, igyon egy kis vizet, úgy látom szüksége van rá. Láttuk, ahogyan épp megúszta a balesetet a teherautóval… ez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna… szerencse, hogy nem lett baj… Igyon egy kis vizet. Jót tesz.
A fiatalember zavart tekintettel néz rám, majd a lányokra, és félénken a palack után nyúl.
– Kata vagyok – mutatkozok be gyorsan, hátha figyelmének lefoglalása elűzi a megélt ijedtséget. – Ő Zsófi, a lányom, ő meg Sára.
– Én… éééén Sándor vagyok… Petrovics Sándor… – és ez a Sándor hirtelen felugrik, lángoló tekintettel ismétli meg a nevét és váratlanul lehajolva elkapja a kezem és megcsókolja.
– Asszonyom! – még a bokáját is összecsapja közben –, örülök, hogy megismerhettem… Hölgyeim, szintúgy… Önök igazi fényei ennek a szürke létnek!
Sára és Zsófi igazi tini módra huncutul kacag, élvezik a fura helyzetet, és láthatólag tele vannak mondanivalóval:
– Annyira jó a szerkód! Nincs meleged? Úristeeen, az egy kardhüvely? Hol van belőle a kardod? Színész vagy? Vendégelőadásra jöttetek a városnapokra? Amúgy értetted, mit kiabált neked a sofőr? Nagyon jó helyen fogsz nyaralni, ha a kívánsága teljesül… – vihognak a lányok.
Az ártatlan nevetések, a lányokból áradó jókedv mintha ebbe a Sándorba is életet leheltek volna. Hiába, én is így vagyok ezzel. A lányok kicsattanó életkedve és finom humora engem is mindig jókedvre derít.
Zsófi laza mozdulattal kapja le orrára hanyagul felbiggyesztett, menő napszemüvegét és gondolkodás nélkül szegezi a kérdést a már egyre kevésbé zavarodott, letűnt korok emlékét idéző úriembernek.
– Te épp úgy nézel ki, mint Petőfi! Biztosan unod már, hogy mindenki ezzel traktál?!
Bummm!!… Tessék… kapok a fejemhez. Hát ez az! Tiszta Petőfi ez a pasas!
A majdnem éhezőnek tűnő, vékony testalkat, a szépen ívelő orr, a lángoló tekintet… na meg ezek a ruhák! Ezek azért nagyban emelik a figura hangulatát. Biztosan így is tervezték. 
Hogy magára öltve a ruhákat, kiemelje az úriember szembeötlő hasonlóságát a költővel.
Hiszen Petőfi-hét van, utána városnapok… most minden a költőről szól. De jó ötlet, hogy egy Petőfi-hasonmás rója a város utcáit! Hiszen ha valahol igazán táplálják a Petőfi-kultuszt, az éppen ez a hely. Székelykeresztúr ettől is különleges.
Válaszra sem várva, a lányok már ráncigálják az óvatlan úriembert – aki láthatóan egyre jobban élvezi a kialakult helyzetet – a pár lépésre lévő közösségi terem ablakához, ahol az elrepedt ablakot összetartandó, március 15. óta nagy plakátot ragasztottak rá, Kossuthot, Széchenyit és Petőfit ábrázolja.
– Na? Mit szólsz? Tisztára Petőfi vagy! – kuncognak a lányok.
– Ki az a Petőfi? – kérdi a fiatalember, de mintha fura élcelődés érződne a hangjából.
– Hát tudod: „Petőfi Sándor magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és egyik legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, és az ismertebbeket sok más nyelvre lefordították” – darálja Sára a Wikipédiáról összegyűjtött és magyarórára bemagolt adatokat. 
Hisztérikus nevetés tör fel a magát Sándornak bemutató fiatalemberből, majd lassan őszinte, gurgulázó kacagássá alakul át. Ragadós a nevetése. Sára is nevetni kezd, majd Zsófi is, a járókelők is mosolyogva néznek ránk. Ragadós ez a jókedv a forróságban és szürkeségben bővelkedő szerdai napon.
Július 31., szerda. Petőfi eltűnésének napja…
– Szavalsz nekünk valamit? Ha már a költő bőrébe bújtál… – nógatják a lányok a fiatalembert.
– Hát persze, hiszen fegyverem a tollam és töltényeim a szavak… – zengi bariton hangján a fiatalember és teljesen átváltozik, valaki mássá.
Felpattan a parkocska sok szobra közül az egyiknek a talapzatára (mit ad isten, éppen Petőfit ábrázolja a szobor!) és lángoló tekintettel, harsogó hanggal kezd neki a Nemzeti dalnak. Egyre csak gyűlnek az emberek és érdeklődve figyelik ezt a hiteles figurát, akit valószínűleg fizetnek azért, hogy Petőfit alakítsa.
– Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! – hangzik el a költemény csattanó, utolsó sora. 
Mély csend és csodálat ül az összegyűlt hallgatóság arcán. Csak az úton robogó nagy autók csikorgása és a motorok zúgása zavar bele néha a kialakult csendbe. Aztán kitör a tapsvihar.
Még…! Még…! Még egy verset…! Ez annyira szép volt! – szinte egyöntetűen kérleli a fiatalembert a tömeg.
Sándor a talapzatról átugrik egy padra és onnan csap bele újra a szavakba. Megtudhatjuk, hogy csak egyetlen gondolat bántja… ágyban, párnák közt elhalni… pedig… nem is olyan rossz az… azt sem tudom, mikor aludtam egy jót utoljára… Azért a valódi Petőfit is szívesen megkérdezném, mit gondol e művéről így, utólag… a fehéregyházi csatában való eltűnése óta?
Észre sem veszem, hogy a rögtönzött előadásnak vége, a csajok szelfit készítenek a költővel, majd elhúznak valami városnapi diákvetélkedőre. Újabb és újabb fiatalok kérik meg az ad hoc Petőfit, hogy képet készíthessenek vele. Valószínűleg, a világháló pár percen belül tele lesz ezekkel a képekkel, Petőfi Székelykeresztúron címmel. Az itt táplált Petőfi-kultusz kapcsán már senki meg sem fog lepődni ezen. Lassan elszivárognak az emberek, és gőzöm nincs miért, de én még itt vagyok.
Zihálva huppan le mellém a jóképű művészlélek és gyermeki őszinteséggel teszi fel a kérdést:
– Mi az oka annak, hogy engem itt ennyire ismernek? Mi az oka annak, hogy ezen épület mellett állva – mutat a könyvtár irányába –, úgy érzem, hogy egy szeretetfelhő burkol be biztonságosan? És az az út? Az merre vezet? Olyan, mintha nekem mindenképp arra kellene mennem.
Pillanatra sem esik ki a szerepéből… A Gyárfás-kúria felé mutat.
– Elsétálunk arra?!
– Menjünk… – hallom saját magam.
Az ebédnek már úgyis annyi, a lányok kora estig úgysem érnek haza, s akkor is csak átöltözni az esti bulira… Mit veszíthetek? Ki mondhatja el magáról, hogy Petőfivel töltötte a délutánját? Megrázom a fejem… Már én is úgy nézek erre az emberre, mint a költőre… Alakítása teljesen magával ragadott. Üsse kő, sétáljunk le a Gyárfás-kertbe!
A tikkasztó melegben lélek sem jár errefelé. A rendezvények is máshol zajlanak. Csend van… forróság… és valami furcsa nosztalgia.
Hátrasétálunk a körtefához, a Petőfi körtefájaként emlegetett fához. Sándor otthonosan mozog. Mintha nem először tenné meg ezt az utat… Leülök a fa melletti padra és szórakozottan nézem, ahogy a fiatalember körbejárja a fát védő kerítést és lazán benyúlva, leszakít a fáról egy még zöld gyümölcsöt.
– Tudod, Kata, ez nem az a körte, amit anno itt kóstoltam…
Döbbenten figyelek… olyan, mintha valami igazán nemes, mély dolognak volnék a tanúja. Hang sem jön ki a torkomon.
– Az a körte más volt… édesebb, vagy csak én magyarázom bele…? Életem utolsó körtéje… Szebbé válnak az emlékek az idő távlatából… És az a vacsora, amit itt ettem…! a zsíros bivalytej, a puliszka, a szép hölgy, aki tálalta… Másra már alig is emlékszem…
Összeszorul a szívem. Itt van ez a fess fiatalember, megáldva igazi színészi tehetséggel, és valami nagyon nincsen rendben vele. Mi van, ha őrült és mindjárt a nyakamnak esik és kioltja az életemet? Annyi ijesztő dolgot hallani mostanában...
– Tudod, egyet nem értek: minden évben ezen a napon, valahogy újra és újra megidéznek ide. Olyan sok szeretetet érzek, melegséget és tiszteletet abból, ahogyan megemlékeznek rólam. Pedig csak egy estét töltöttem itt, és valamiért mindig ide térek vissza. Eddig még soha senki nem vett észre. Nem tudom, tán az ijedtség, tán a körülmények, de ti egyből megláttatok engem. És a szemeteken keresztül, általatok, valahogy mindenki számára láthatóvá váltam. Örülök, hogy itt lehetek, nem abban a ringató tudatlanságban, amelyből évente egyszer itt ébredek újra. Nem akarok elégedetlen lenni, de annyira szeretnék Budapestre látogatni, megölelni törékeny kis asszonykámat és még törékenyebb fiamat. Tudod, hogy Zoltánka már kéthetesen, kínlódva bár, de felült? Senki nem hiszi el, pedig én ott voltam és láttam!
Mérhetetlen fájdalom és szomorúság sugárzik a fiatalember lényéből. Minden szava hasít és könnyek öntik el arcát.
– A fiamat akarom… szeretném átölelni Zolikát!
Olyan, mintha egész lénye vibrálna, aztán egyre elmosódottabbnak tűnik. Összeszorítom a szemem. Az ijedtségtől, a meghatódottságtól, de lehet a nagy melegtől, Sándor sziluettjét egyre halványabban látom. Pislogok párat, és eldöntöm magamban, hogy belemegyek a játékba, de az igazat Petőfi fiáról el nem mondom neki. Majd csupa szépeket találok ki, hogy milyen tehetséges és elismert színész lett Zolikából, vagy valami ilyesmit, és csupa jó dologgal táplálom majd ezt a szülői sóhajt ebben a törékeny fiatalemberben.
Felemelem a tekintetem és döbbenten látom, hogy senki nincs körülöttem. Még a madarak sem csicseregnek ebben a nagy hőségben.
Úristen, a képzeletem játszott velem? Hová lett ez az ember? Valami nekigurul a lábamnak… egy félig lerágott, éretlen körte.
Hát mégsem képzelődtem! Majd sejtelmesen mesélhetem az unokáknak, hogy egy forró júliusi napon, épp 31-e volt, a nagymamájuk egy bohém, nyegle, lángoló tekintetű fiatalemberrel sétálgatott, aki nem más volt, mint maga Petőfi Sándor!