Ha a könyveket vicchárító tartalmi komolyságuk szerint glédába állítanánk, valószínű, hogy a legkomolyabbak a különböző vallások szentkönyvei, szentekről szóló életrajzok, na meg a törvénykönyvek lennének, aztán komolyak és szomorúak az utóbbi évszázad dokumentumgyűjteményei, fényképek, iratok, naplók, amelyekben egyéni és közösségi szörnyűségek, népirtások, háborúk, diktatúrák emlékei sorjáznak. Az persze más kérdés, hogy miféle évezredes bolondság egy-két diktátor háborodott elméjében megszületett parancsok teljesítése, ebből következő tragédiák, valamint alattvalói rajongás és hatalom kapcsolata, de ez messzi vizekre evez és tudományos elemzések garmadájában is szinte megoldhatatlan. Társadalomtudósok persze kacérkodnak mindenféle magyarázattal, de az elméletek valahogy elkésnek, a nyomában kullognak a már megtörténtnek. A magyar nyelvnél maradva már ez a kacérkodás is elég nagy bolondság egy törékeny csónakocskában a komolyság óceánján. A kacér szót – mai szemmel vizsgálva – elég viccesen eredezteti Gyarmati Sámuel 1794-ben az Okoskodva tanító magyar nyelvmesterében: „Kacér annyi mint kácc neki, kácc ki! A macskának hajszolása kácc ki, a macskán lovagló ember kacér, tehát eretnek, bűnös, buja, parázna, elvetemült ember.” A modern Magyar Etimológiai Szótár szerint viszont egyszerűen egy kölcsönszó, a régi német ketzer, katzer átvétele, aminek a jelentése eretnek, parázna, s a macskához való kapcsolatot csak a macskaűző hangutánzás jelentheti. A kacérkodás pedig érdekesebb átvitt értelemben: amikor valaki egy tervvel, gondolattal, akár tudománnyal foglalkozik anélkül, hogy biztosan eredményre is jutna.

Egyik legkomolyabb könyv tehát a Biblia, amelynek komolyságát egy csapásra tönkrezúzza, ha az ördög, vagyis a könyvkiadók réme, a nyomda ördöge ott kacérkodik, illegeti magát valamelyik lapján. Itt van mindjárt egy példa a 18. századból, meglehetősen híres a könyvtörténetben és John Basket londoni könyvkiadó nevéhez fűződik, mert ő az atyja az úgynevezett Ecet Bibliának. Kinézete, nyomdatechnikája szerint ugyan szép kiadvány, de olyannyira hemzseg a sajtóhibáktól, hogy fél világ kacagott rajta. A nevét is onnan nyerte, hogy a szőlőskertről szóló példabeszéd élén Vineyard helyett Vinegar áll, ami ecetet jelent. Ennél is nagyobb bolondságon kapaszkodik, illegeti magát az ördög csúfondárosan kacérkodva, és most nagyon is illik hozzá az ilyen viselkedés, az úgynevezett Parázna Bibliában. 1632-ből datálódik e könyv nyomtatása, amelyben a hetedik parancsolatból valahogyan kiesett, vízbe fúlt, eltűnt a ne szócska. Annyi maradt, hogy paráználkodjál! (Ráth-Végh István: A könyv komédiája, Bp., 1937). Megjegyzésre méltó, na és elgondolkodtató is, hogy ezek a könyvek érdekességük, ritkaságuk miatt (sokat megsemmisítenek a „szégyen” eltüntetéséért) pénzbeli értékben jóval többet képviselnek, mint egy azonos korú hibátlan Biblia. Múzeumok őrzik, gyűjtők licitálnak értük, de a komolyság fősodrában persze nem beszélnek róluk, mert nem helyettesíthetik a valódi eszmei értéket, ami olyan messze van a pénztől, mint Makó Jeruzsálemtől. Legyinthetnénk vagy mégsem! Hogy jön ide Makó?
A vallásos hitbuzgóság és a zarándoklat megélésének érdekes történelmi példájáról, azaz komolyságának csorbulásáról Tardy Lajos Históriai ínyencségek (Bp., 1989) című könyvében olvastam. „Aki a középkorban a távoli zarándokhelyek felkeresését túlságosan körülményesnek, vagy aránytalanul veszélyesnek érezte, az helyettest küldhetett, aki az ő képviseletében abszolválta a zarándoklatot, és ezzel többé-kevésbé ugyanazokat az érdemeket és jutalmakat szerezhette meg, mintha maga személyében járta volna végig a nehéz utat. Ily módon alakult ki a mások képviseletében utazó hivatásos helyettes zarándokok szervezete, melynek tagjai megfelelő díjazás ellenében vállalták a szent helyek felkeresését. A régi szerzők veretes latin jelzőkkel illették ezeket az embereket, s e jelzők legenyhébb magyar fordítása nagyjából így hangzik: nehéz fiúk.” Egy Makó nevű ember még ezen is túltett a zarándoklat lelki bőségének megszerzésében. Annak rendje-módja szerint elindult a Szentföldre, de elunta a vándorlást, nem fizetett helyettest sem, hanem megszállt egy útjába eső városban, aztán jó hangosan, hogy sokan hallják és hírét vigyék, hálálkodott Istennek, hogy íme, ő máris megérkezett Jeruzsálembe. Neve tréfás szólásmondásban maradt fenn: messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.