Két kis kupac friss csihánylevél a piacon. Csihányba nem üt a ménkű, gondolom, na jó, a csalánba sem a villám, de az előbbi változat ódonsága ízesebb. Mint az eladó mondja, nem a szabad természet lágy ölén sarjadzott, hanem egy fóliasátorban, ott is véletlenül, emberi akarat és hozzájárulás nélkül. Megható vagy sem, nem tudom, de azt igen, hogy óriási bolondság azon tűnődni, hogy érvényesülhetett-e a csihány szabad akarata a születési helyválasztásban, hiszen lehetetlen visszafelé követni életrevaló erejének útját, na és hogy a csihány vagy a csalán név tetszik-e neki jobban. Szeretem a csihányfőzeléket, ám annyira azért nem vagyok beszélő viszonyban vele, hogy megérdeklődjem, vajon beleegyezik-e abba, hogy megegyem. Az biztos, hogy majdani felnőttkorában már nem is alkalmas erre, nagyra bokrosodva veszedelmesen tud csípni, ha az ember meztelen bőréhez ér. Mi más lenne az ősrégi legendák világában, mi más, mint tartósított bolondság, hogy eme tulajdonságával sorsfordító kulcsfigurája lett egy szent életének, aki ráadásul ma már egy egész kontinens, azaz Európa védőszentje. A történetet Nagy Szent Gergely pápa meséli el Szent Benedek élete és csodái című életrajzi művében.

Nagy Szent Gergely a középkor egyik legnagyobb hatású egyházi vezetője volt, 590-től életének utolsó tizennégy évét töltötte az egyház vezetésével. A vallástörténeti szereplővé előlépett csalán és Nursiai Szent Benedek (480 körül–547) különleges kapcsolata, legendája évszázadokig ismert, hitelesnek tartott és élő maradt, olyannyira, hogy egy másik legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc arra vezető útja közben mélységes megrendüléssel állt meg ezen a szent helyen, és a szúrós, csípős, hatalmassá terebélyesedett csalánbokor helyébe rögvest két rózsatövet ültetett. Erről jut eszembe a figyelmeztetés, hogy a rózsa tövise is szúrós, ha beleesne a rózsabokorba valaki. Na de a lényeg! Történt tehát, hogy Benedek miután elvégezte a hét szabad művészet egyetemének nevezett tanulmányait – nyelvtan, szónoklat, logika, csillagászat, számtan, mértan, zene – és Rómában jogot is tanult, elvonult a világtól, hogy egy erdei barlangban éljen és meglelje az élet értelmét. Három év teljes magány után mind többen kezdtek hozzá elzarándokolni, hogy lelki ügyekben tanácsát kérjék. Ámde saját magának jó ideig nem tudott tanácsot adni, amikor három hosszú magányos remeteév után egy régebben Rómában látott hölgy emléke kezdte kísérteni, ébren és álmában is mindig ott lebegett a szeme előtt, végtére is olyan hatalmas vágyat keltett a remete férfiúi lényében, hogy ő a vallását és az összes életszentséggel kapcsolatos elveit is el akarta hagyni, és Rómába indulni, hogy megkeresse azt a nőt. Aztán mégis feltámadt benne az akarat, hogy valamiképpen le kell győznie a vágyát, és persze ezzel együtt az ördögi kísértést is. Így hát maradék erejét összeszedve, ruháit levetve, a csípős csalánbokorba vetette magát. A csalán sem volt rest, jól megcsipdeste, összevissza szurkálta a meztelen bőrét, a kísértő hölgy iránti képzelgések alulmaradtak a csalán nyújtotta valóság mellett, úgyhogy Benedek megszabadult a nő utáni vágytól, kijózanodott és élete visszatért a rendes kerékvágásba. Történelmi tény, hogy Nursiai Szent Benedek a bencés rend alapítója. A rend jeligéje: Ora et labora, azaz imádkozzál és dolgozzál. Benedek főműve a Regula. Ebben megreformálta a remeteség és szerzetesség addigi tisztázatlan felfogását. Alapszabállyá tette a helyhez kötöttséget, ezzel megszüntette a szerzetesek önkényes vándorlását, véletlenszerű letelepedését és az életükbe szervezettséget hozott, ezt erősítette meg a kötelező szerzetesi fogadalom. Benedeket 1964-ben VI. Pál pápa a nyugati keresztény szerzetesség alapítójaként, az európai vallási szellemiség alakítójaként Európa védőszentjévé nyilvánította. És pár mondat a Regula örök érvényű gondolataiból: „Amint van keserű lélekből fakadó rossz buzgalom, mely elválaszt Istentől és a pokolra vezet, úgy van jó buzgalom is, mely elválaszt a bűnöktől és Istenhez és az örök élethez vezet. Ezt a buzgóságot a legforróbb szeretettel kell gyakorolnunk. Azért tehát: egymást a tiszteletadásban előzzük meg; egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait türelmesen viseljük el; egymásnak vetélkedve engedelmeskedjünk; egyikünk se kövesse azt, amit magára nézve hasznosnak ítél, hanem ami másnak az; a kölcsönös szeretetet tiszta érzülettel gyakoroljuk.” A csalán nem válogat jó vagy rossz buzgalmú ember között: mindenkit megcsíp. Mondhatná a csalán, ha hallanánk a hangját, hogy nem rosszaságból teszi, csak mert ilyen a természete, hiszen az áldott Nap is egyformán süt mindenkire! Az ember pedig választhat/választ és megesik, hogy nem is tud különbséget tenni jó és rossz között, vagy úgy összekeveri a kettőt, hogy ott ragad a csalánbokor kellős közepén.