Farsangi bál, azaz táncmulatság, régiesen táncvigalom. Bálok természetesen máskor is voltak/vannak, tulajdonképpen bármikor, leszámítva a vallásos böjtös időket, amikor nem illik táncolni, mulatni.
Takáts Sándor A régi Magyarország jókedve című könyvében (Bp., 1921) így jellemzi a magyar mulatozó táncolót: „Ha jó kedvük támadt eleinknek, táncra perdültek. Ha bú és gond nehezedett rájuk, táncot roptak. Ha borittukban muzsikáltatták magukat, a mulatozásnak tánc volt a vége. Táncoltak farsangban és böjtben, keresztelőkor és karácsonykor, menyegzőhíváskor és lakodalomban. S ha valamikor ez országot táncos országnak hítták, úgy ez legjobban a 17. századra illik. Ezernyi rendeletet hoztak nálunk a táncolók ellen, de semmire sem mentek velük. Ünnepszegők és egyház napján táncolók azért seregével akadtak. S ezek közé adták magukat a hazai török vitézek és földesurak is, akik ugyancsak járták a táncot a magyar lányokkal és asszonyokkal. Nem csoda aztán, hogy magyar részről a fényes portát arra kellett kérni, tiltaná el a török urakat a tánctól… II. Lajos magyar király udvarában – a különböző leírások szerint – farsang idején féktelen, vidám mulatságokat szerveztek. A mo­hácsi csatában elesett királyt Szerémi György így búcsúztatta: aztán márványkoporsóba helyezték, mert gyermekkorától kezdve rosszra szoktatták, s minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették, s feslettségbe húzták bele a nők. A király halálát azzal is okolta, hogy az minden év farsangján bolondot játszott, ökörszarvval feldíszített Lucifert alakított, s Isten ellen vétett, amikor ökörlábat, gólyaorrt és kígyófarkat viselt, töméntelen bort fogyasztott, és féktelenül táncolt.”

Korabeli magyar naplók szerint az 1800-as évek elején az előkelő bálokban a következő táncok voltak a legismertebbek és illendőek: lengyeles mazurka, keringő, bécsi valcer. Mellettük a csárdás annyira új volt, hogy érdemes volt külön megemlékezni róla. 1834-ből való egy nagyváradi hölgy följegyzése az év január 11-ről: „A farsang zajlakodásairól a bihari kaszinóbálban, amikor öt magyar hölgy pompás magyar köntösben, gazdag aranydísszel és gyöngyös pártákkal öt délceg, szintén magyar díszöltözetben lévő ifjú karján pont tizenkét órakor kiállt a terem közepére és az ott formált körben kellemteljes méltósággal táncolni kezdte a csárdást.” Egy másik napló szerint ugyanez évben Aradon a „hangászkar [zenekar] tagjai is nemzeti öltönyt viseltek. Hat pár állt ki a csárdás bemutatására. A férfi táncosok Zrínyi-dolmányt, szűk zsinóros nadrágot, kurta szárú csizmát, arannyal hímzett nyakkendőt, a táncosnők pedig arannyal ékesített fekete vállfűzőt, fehér atlaszszoknyát, rövid, hímzett szegésű kötényt viseltek.”
A csárdás tehát kuriózum volt, a durva népiesség szalonképessé tétele az úri farsangi forgatagban. A Vasárnapi Újság 1859. április 17-i száma viszont hiteles helyszíni tudósítást közöl róla: „Székelyudvarhely mellett egykor egy főrangú úri háznál valánk, hol a helybeli székelyek táncáról volt szó. A szíves háziúr kíváncsiságom kielégítése végett rögtön udvarába hívatta a helység válogatott ifjait s leányait egy pár zenész kíséretében. A tánc egy tágas teremben folyt, a legények egy része sarkantyúsan volt, gondoltam, hogy a sebes forgás közt kárt teend a sarkantyú, de azt éppen nem reméltem, hogy a legszalonképesebb táncot látandom. Igen, igen, nem kell a magyar táncot csinálni, megvan ez a népnél, ahogy bármely szalonban eljárhatni. A legények jobb kézzel a hölgyek bal kezét fogták, és körben táncra keltek, gyakran és egyszerre fordulva az előtáncos után, midőn a táncra kelő lánc egy karikává összeért, vagyis midőn az első táncos az alakuló körben az utolsóhoz ért, akkor az előtáncos újon befordította a leányt, s ott heves kettőstánc folyt, mialatt a többi táncos folyvást egy körvonulást tartott a táncoló pár körül. Végre a pártáncos helyreállt, s akkor a második pár karikázott be a középre s járta benn a pártáncot, míg így utoljára mindenik kitáncolta benn is, künn is a magáét. E táncot rögtön életbe lehetne léptetni szalonjainkban, nem kell hozzá táncmester, amely társaság csárdást tud táncolni, azonnal alkalmazhatja ezen rendszert, mely által el van kerülve az, hogy a férfiak lába a bonyolódások közt a hölgyek öltözékeit összekuszálja, ami a teljesleg szabályzatlan csárdások szereplését a szalonokban igen nehezíti most.”
Népi valóság, úri bolondság! A korabeli társasági hírek szókincse egyáltalán nem illik a csárdáshoz. Íme, a báli éjszakák újsághíreinek bolondságos szavai: rózsafátyol, tündérkárpit, lángérzemény, angyalbáj, márványkebel, csipkék habdagálya, örömkéj, csillagfátyol, lélekdús szemek, halványrózsaszínű kelmébe öltözött bájhölgyet forgat vidám lepketáncban a szalonfi, s mellettük egy úrhölgy úgy néz ki, mintha szivárványból volna faragva.