Régen a farsang sok-sok bolondság volt egy feje tetejére állított világban, ami igaz, csak néhány napig tartott, de színre lépett a kisember mindenkori álma, az egyenlőség a hatalmasokkal, akkor is, ha csak színlelt és közterekre kinagyított színpadon zajlott, és szerepjátékokban megvalósuló karneváli szórakozás volt. Annak viszont, aki a saját hatalmi pozíciójával azonosult éjjel-nappal, köz- és magánéletben egyaránt, rémálma lehetett az ilyen farsangi egyenlőség. Ha mégis sikerült leereszkednie ehhez, akkor azt csakis álarcban tehette meg, és logikus, hogy választott álarca a legkisemmizettebb embereket formázta: koldus, utcaseprő, utcalány, katona. Ezek pedig egynapi püspökök, grófok, urak lettek. Az eszmetörténészek szerint ennek fontos tanulsága van: a visszájára fordított társadalom nemcsak a szerencse forgandóságára figyelmeztet, hanem a hatalom viszonylagos létére is.
Félretéve az ilyen-olyan eszmei magyarázatokat, a farsang a 15–18. században szerte Európában az összes társadalmi réteg vidám ünnepe volt. Az emberek jelmezeket, álarcokat öltöttek, s gondtalan beleéléssel olyan szerepeket játszottak, amelyek a valóságban csak látványként voltak jelen az életükben.

Ki gondolná, hogy az itthoni magyar, a dicső múltat idéző és más pátoszos jelzőkkel ékesített mindenféle „magyaros” külföldön idegennek, netán viccesnek hatott. Amikor Bethlen Miklós itáliai tanulmányútja alkalmával, 1665 januárjában Velencébe érkezett, magyaros ruháját mihamarabb lecserélte, mivel sokan kinevették, farsangi öltözetnek vélték, és úton-útfélen megbámulták. Így emlékezik erre az önéletírásában: ,,Látván, hogy sereggel gyűlt körülöttem a bámészkodó nép a magyar köntös miatt, francia köntösbe öltözém és a farsangot ott töltém, mely bizony elég bolondság volt… Az ő farsangi sok ezer maskarájok, bolondságok; mely álorcák alatt mind országos, titkos jó és gonosz dolgok, mind privátus embereknek, úr, pap, barát és község szörnyű paráznaságai mennek végbe, noha ennek egyéb üdőben is szemérem nélkül való szabadsága van.” Kortársa, Radics András számára valami hasonló esemény viszont mélységes felháborodást szül, amit az 1668. év farsangjának idején írt levelében bátorkodik még Teleki Mihálynak, Erdély kancellárjának is megírni, valójában feljelenteni nála Lobkovitz herceget, aki Bécsben a farsangi ünnepek alatt magyar ruhában, zöld bársony dolmányban és szűrös mentében szemérmetlenül bolondozott, szégyent hozva így a magyar viseletre, mert nem illik a magyaros öltözethez az idegen viselkedés, hogy a mulatságokban más résztvevőkkel együtt pajzán párkereső játékokkal mulatott a sötétben.
Farsangi tréfa volt, a visszásság ne­továbbja, szórakoztató bolondság a magyar népiségnek a nemesi körökbe való „fölemelése”. Tartósítva! Ma is olcsó humorforrás a pesti szleng, azaz nagyvárosi köznyelvi stílus találkozása a „góbékkal” – a hegylakó székely nyelvjárással, tájszavakkal. Ámde azért Murokországban, vagyis a Nyárádmentén a sárgarépa nem lesz felsőbbrendű a murokkal szemben!
A Vasárnapi Újság 1897/44. számában Régi Farsangok cím alatt meséli: „Az idei hosszú farsang bő alkalmat nyújt visszaemlékezni réges-régen elmúlt farsangokra, amelyek közül egyike a legérdekesebbeknek az 1790. év farsangja volt. Korabeli feljegyzés szerint Gróf Zichy Károly országbíró estvéli társaságán sokan gyűltek össze. Többnyire a főrendek. Még a nők is magyarba öltözködtek, és különösen szép és ékes köntöst viselt maga a háziasszony, született Khevenhüller grófnő, és báró Orczy Lászlóné Traun grófnő. Ebben a társaságban igen feltűnt gróf Cziráky Antal, egy fiatal törvényhallgató, aki remekül ejtette ki a magyar szót. Ezen napon nyomtatott cédulácskákat küldöztek az Uraságoknak, mely így szólt: Szabad Bilét a Gróf Teleki Házánál február 3-án estveli 6 órakor Tartandó Magyar Nemesi mulatságra. A bál rendkívül fényesen sikerült, s mint a száz év előtt kelt följegyzés mondja: öltözetekkel is megmutatták a mulatságra összvesereglett Urak és Dámák, hogy igaz magyar Hazafiak s Leányok. Néhány jeles Ifjak egyforma módos öltözetben, úgymint zöld mentében, veres nadrágban és sárga sarkantyús csizmában járták el a Magyar katonák táncát. Vezetőjük a Devins Regementjének érdemes óbestere, báró Petrás volt, aki maga is magyar ruhában lévén, testének módos illegetése s gyors mozgásai által a nemes Társaság örömét még nagyobbra tetézte s közönségi tapsolást okozott. Somogy megyében, Nagygombán a magyar táncot ifjú Festetich János gróf mutatta be. Amilyen nagy volt ezen a részen az idegen öltözetekre nézve való majmozás, olyan nagy már most a patyolatos népben is az ősi Magyar öltözetnek Becsülése.” Na persze: becsülés! De csak a feje tetejére állított világban! A víg fársángi napokon!