Egy ókori egyiptomi papirusztekercsen az i. e. 3. évezredből ol­vasható először, hogy az olvasás a lélek orvossága: „Itt található a lelkek orvossága. Ezt a papiruszt minden embernek magával kell hordania és olvasnia kell, ahogyan meg van írva, mivel jobb ez az emberi léleknek, mint bármi, ami ebben az országban található.” A kezdőmondat fennkölt igazságát – a többi csak az írnok álma le­hetett ismerve a papirusz törékenységét, a másolatok nehéz el­készítését és korlátozott számát, valamint azt, hogy az írás és olvasás tudománya csak kevesek kiváltsága volt – az évszázadok tartósították, valójában közhellyé is tették azzal, hogy szájról szájra terjedt. Ezt aztán sokan kifigurázták, leghíresebb közülük Edward Bulwer-Lytton (1803–1873) angol író és politikus, aki humoreszket írt az olvasásról mint orvosságról, és használati utasítást adott a könyvtárosoknak, miszerint a könyveket nem tudományok, ha­nem betegségek szerint kell osztályozni. Lelki meghasonlás esetén például életrajzokat kell olvasni, nátha esetén a könnyű olvasmány gyógyít, nagy csapások idején tudományos munka olvasása a gyógyír, mert „ezzel szerezhetünk a léleknek tompulást”, aki a pénzét veszti el, és ettől bánatos, az viszont olvasson verseket, mert a költő kivezeti az anyagias létből egy más, bűvös világba.

Az orvosságokról azonban nagy általánosságban tudjuk, hogy ami egyik ember számára gyógyír, az a másiknak halálos méregadag is lehet, és ez a második felvetés belejátszik az olvasás történetébe is, sőt igazából tartósított bolondsággá vált: él és használatban van évszázadok óta. Gondoljunk a különböző társadalmi eszmék, vallási hitelvek, éppen divatos erkölcsi előírások megkötéseire, amelyekből elszánt hivatalnokok mérget kavarnak, majd azt állítják, hogy megmentik tőle a népet, és gyártanak cenzúrát, szigorú tiltást vagy némileg szelídebb javaslatot, hogyan kerüljük el a mérgezést, azaz mit ne olvassunk. Ma már megmosolyogjuk, hogy a 18–19. szá­zadban az asszonynép és a leánygyermekek a rossz ráhatás miatt nem olvashattak romanszot, vagyis regényt, és bosszankodunk, ha arról kapunk hírt, hogy például a hírhedtté vált magyarországi „gyermekvédelem” ürügyén károsnak ítélnek és ledarálnak ártatlan mesekönyveket, befóliáznak és a könyvesboltokban elkülönített szé­gyenpadra ültetnek akár világirodalmi remekeket is, ha bizonyos „káros” témák szerepelnek bennük. A károst persze egy maroknyi csoport határozza meg. A világhírű Harry Potter megjelenésekor egyes katolikus iskolák az udvaron látványosan elégettek köteteket, mert a keresztény nevelés számára veszélyesnek ítélték a pogány babonákat és mítoszokat népszerűsítő boszorkányos-varázslós tör­ténetet. Nyilván nem könnyű megmondani, hogy hol vannak a még észszerű határok az ízlések, egyéni preferenciák és hivatalos önkény bőségében és káoszában, illetve kényszerű találkozásaiban.
„Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatraméltóbb – írja Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin próza- és esszéíró, költő, könyvtáros A könyv című kisesszéjében. – A többi mind testének a meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, ami az emberi kar meghosszabbítása. Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása... és még valami: az emberiség képzelete. Mert hiszen mi más a múltunk, mint álmok sora? És milyen különbség lehet aközött, hogy álmainkra emlékezünk, vagy a múltra? Ezt a funkciót tölti be a könyv. Mikor egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. Egy könyv tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően... Még mindig azt játszom, hogy nem va­gyok vak, továbbra is vásárolok könyveket, könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta a Brockhaus Enciklopédia 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétét a la­kásomban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. Éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság egyik lehetősége… Olykor azt hiszem, hogy a jó olvasók még a jó szerzőknél is rejtélyesebb, különösebb mesterek.”
Ma a tudósok Borgesről úgy beszélnek, mint aki a Bábeli könyvtár című művében (tudtán kívül) felfedezte és le is írta az internet világkönyvtárának elvét.