A világ könyvtörténetében az alkotó írással kapcsolatban nemegyszer fölemlegetik a 2. században élt görög Alexandriai Kelemen egyházíró kijelentését: „Legbölcsebb, ha nem ír az ember, hanem élőszóval tanul és tanít. Ha mindent megírsz egy könyvben, az olyan, mintha kardot hagynál egy gyerek kezében.” Lehet bölcs mondás a maga nemében, ám ezt évszázadok óta hiába is javasolnád a könyvíróknak, meg aztán az elszánt amatőröknek és a dilettánsoknak még reménytelenebb volna. Az írók nagy általánosságban nem is önmaguknak írnak könyveket, hanem szemük előtt lebegtetnek olvasókat, sőt manapság jó sok pénzzel járó díjakat is. Na és már nem is kell a könyvek kiadásának rögös útján közlekedni a „maradandó” írások megjelentetése miatt, elég egy számítógép, és nyitva a világ. Ami azt illeti, emberek milliói ki is használják ezt a lehetőséget, nem gondolva arra, hogy mondandójuk legtöbbször nem emelkedik egy semmitmondó beszélgetés színvonala fölé, sőt esetenként mélyen alatta van annak is. Az irodalmi stiláris kötöttséget, a kiművelt írást elképesztően sokan fölcserélték a mennyiségre, illetve az úgynevezett állandó, folyamatos „szerzői jelenlét” tartósított bolondságára. A bölcs görög említette kardok pedig, nem tudni, hol rozsdásodnak.
A mindenkori mester, az élőszóval tanító megválaszthatja tanítványát, az ember megválaszthatja a beszélgetőtársát, elmondhatja neki a titkait, és bízhat benne, a könyv azonban nem választhatja meg az olvasóit, akik lehetnek értők, okosak, de buták és rosszindulatúak is. Hogy az „élőszóval tanulás” századokon, sőt évezredeken átívelő jelentőségét jobban átérezzük, csak egyetlen dologra emlékeztetnék: a finn Kalevala korát ezer években mérik, de csak a 19. században jegyezte le írásban Elias Lönnrot. A könyveket aztán könyvtárak őrzik, régente a könyvtárőrök az olvasókon kívül a macskákat is beengedték őrző-védőnek a könyv alapanyaga, papír, papirusz, pergamen, bőrkötés stb. biztonsága érdekében, a rágcsálók elriasztására.

Napjainkban, amikor a számítógépes megőrzés nemcsak új formát biztosít, hanem másfajta gondolkodásmódot feltételez, és világidőt, világteret átfogó terjesztési eszközöket is kínál, nem tűnik olyan cinikusnak, mint megírásakor, 1898-ban Bernard Shaw darabjában a Caesar replikája. Éppen tűzvész fenyegeti az ókori világ leghíresebbikét, az alexandriai könyvtárat, és valaki ijedten hírt hoz róla, mondván, hogy ezzel az emberiség emlékezete ég el, mire Caesar így szól: „Szégyenletes történet. Hadd égjen!” Az írót életében sok bírálat érte ezért a szentségtörő bolondságért. Meggyőződésem, hogy ma akadna udvari és udvariatlan költő egyaránt, aki nem tartaná tragédiának sem a könyvtárégést, sem a Caesar hetyke, cinikus véleményét… ha egyszer a saját művei a világhálón elérhetők lehetnek.

Közben eszembe jutnak Ligeti Ernő keserű szavai is a könyv és olvasás örökzöld témájában, a 20. század elején, amikor a minőségi könyv és az anyanyelvi olvasás műveltséghozó jellege a kisebbségi létbe szakadt erdélyi magyarság számára szinte lehetetlen lett. „Még az Erdélyi Szépmíves Céh fennállásának tizedik fordulója (1924-ben alakult) alkalmával is úgy volt, hogy bár irodalmunk teljes vértezetben ugrott ki, az erdélyi írók műveiből a romániai magyar nyelvterületen legfeljebb száz példányt lehetett eladni. Magától értetődően merült fel már kezdetben az ötlet, hogy az erdélyi irodalomnak az anyaországban keressünk minél nagyobb számú olvasót. Az Atheneummal, majd a Geniusszal való együttműködés félsikere után a Révai Testvérek céggel kötnek megállapodást. Révaiék jó üzleti érzékkel halinaposztóba kötik a könyveket, és nem utolsósorban élelmes ügynökök bevetésével kamatoztatják az Erdély iránti érdeklődést: a házaló könyvügynökök árvalányhajas kalapokkal, népies öltözetben járják a vidéket, módszerük nevetséges, de hatásos: amikor bekopogtattak a kisbürgözdi állomásfőnökhöz vagy a tarpai asztalosmesterhez, meglassították hangjukat: Csitt! – suttogták titokzatosan. – Erdélyből jöttünk. A szegény asztalosmesterben meghűlt a vér. – Erdélyből jöttünk – suttogták újfent még halkabban, ujjukat keresztbetéve ajkukon –, éheznek véreink. Lehetetlen volt elő nem fizetni. […] Az előfizetőknek megígérték, hogy a sorozat átvétele után zacskó földet fognak kapni a megszentelt Erdély földjéből.” Állítólag erre mondta Bánffy Miklós, hogy nem földet, hanem kis fiolákban erdélyi anyák könnyeit kell ajándékozni. Kedves Olvasóm! Azt hiszed, ez bolondság, és nevetni lehet rajta? Tartósított és elérhető. 1990-től a pünkösdi búcsú alkalmával a csíksomlyói templom mellett megvásárolható a „megszentelt csíksomlyói föld” kis műanyag zacskóba csomagolva. Szuvenír a javából! Viszik is az érdeklődők emlékbe, ajándékba… könyv és kard helyett.