Itt a tavasz. Ideje a muffot, másik nevén karmantyút naftalinba tenni. Kedves Olvasóm! Ha véletlenül nem értenéd, hogy miről beszélek, sietek megmagyarázni. A naftalin „klasszikus” molypusztító. A muff vagy karmantyú az elegáns téli női viselethez tartozott a kéz melegen tartására szolgált, szőrméből készült, vastagon bélelt, két végén nyitott, sokszor gumival szűkített, henger alakú ruházati kiegészítő, amit főleg nők, gyermekek, ritkábban férfiak is használtak kesztyű helyett, de sokszor a kesztyűs kézre is.
Azt nem tudom, hogy mikor ment ki teljesen divatból, de arra jól emlékszem, hogy az 1950–1960-as években Csíkban még sokat láttam használatban, a családomban többféle is volt belőle. A nők leginkább vasárnap aprócska lázadással éltek és hiába rosszallták az elvtársak, ők úgy tettek, mintha nem-elvtársnők lennének, mivel nem kellett a konyhai bevásárlást cipelni, muffban melegíthették a kezüket, hétköznapi fejkendő helyett elegáns ünnepi kalapot tettek a fejükre, és így kiöltözve csak azért is elmentek templomba. A muffban rejtve maradhatott a hivatalosan igencsak lenézett kis imádságoskönyv is.

Az Új Idők című 1894 és 1949 között Pesten megjelenő „Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap” 1930-ban még arról tudósít, hogy télen divatba jött a muff, vagy más szóval a karmantyú, és a nők annyira kedvelik, hogy tavasszal is hordják. A tavaszi muffot természetesen nem szőrméből készítik, hanem valami könnyű, vékony gyapjúszövetből. Hogy mire jó, a kézmelegítésen kívül? Alapjában véve semmire, de a divat az divat, tarthatja benne a hölgy vagy úrilány a zsebkendőjét, a puderes dobozát, de ami a legfontosabb: a kis, szalmiákszeszes üvegcséjét ájulás esetére, mert az érzékenyebb hölgyek körében bizony-bizony akkoriban még divat volt az ájulás erősebb érzelmek esetén. A muff valószínű a valamikori hölgyekkel együtt ment ki divatból, amikor a hölgyekből erős dolgozó nők lettek, akik hosszú sorban állás után kenyeret, cukrot, húst, zöldséget cipeltek haza, nem ájuldoztak, s a szalmiákszeszes üvegcsének is elpárolgott a tartalma használat nélkül. Meg hát tájainkon azokban a fura időkben nem is hölgynek szólították a nőket, hanem elvtársnőnek. A muff kifejezés jelentése is átalakult, pejoratív, lenéző, de legalábbis vicces árnyalatot vett fel és a női nemre vonatkozott, de már ez is a múlté.
A muff divatja igencsak közönségesnek számíthat persze a réges-régen volt idők fejedelmeinek, pápáinak, gazdag embereinek bolondsággal teli öltözetei mellett. Igencsak képzeletdús hóbort mind azt állítani, mind elhinni a középkori természetrajzokban megjelenő és egyik a másiktól átvett képtelenséget a szalamandra leírásánál, hogy valamelyik Sándor pápa szalamandragyapjúból készült ruhát viselt. A kételynek nincs helye ezekben a természetrajzokban, íróik a tudás mindenhatóságának nevében közlik a dolgokat. Ez a fajta tudás elhanyagolta, sőt rangján alulinak tartotta a szemtanúzó kísérletezést, mert mindenben elfogadta a tekintélyt. Plinius az ókorban azt írta, hogy a tűz menedéket nyújt a szalamandráknak és a tücsköknek, testük nem ég meg a lángokban, hanem inkább megifjodik. Megcáfolni Pliniust lehetetlen, gúny tárgyává válhatott volna, aki ezt megkísérli és ellene szól egy köztiszteletben álló tudósnak, és a nimbuszát nyirbálja. Így minden állattani enciklopédia szalamandra-szócikke valahogy ilyenformán kezdődött több mint másfél ezer éven keresztül, pedig csak annyi kellett volna, hogy tegyenek egy próbát: fogjanak egy szalamandrát vagy egy tücsköt és dobják tűzbe. Erre a kegyetlen ajánlatra ma az állatvédők felháborodva talán azt mondanák, hogy inkább maradjon a mese, minthogy elpusztuljon egy élőlény. Igaz, ma már a szalamandra nem is hord, mert soha nem is hordott fonni-szőni való gyapjút a hátán, s attól sem hozsannázik senki, ha ez a kis állat netán tűzbe esik, legfeljebb sajnálja, hogy elpusztul. A szalamandratörténetek gyapjúköpenyein minden bizonnyal túltesz az az állítás, hogy egy inka uralkodó denevérbőrből készült ünnepi palástban feszített, ami tárgyi bizonyítékként semmiképp sem maradhatott fenn, mert az ilyen inka köpenyt egyszeri viselés után mindig elégették. Bizonyos legendák szerint a pápa szalamandragyapjú ruháját is, ha tisztítani akarták, nem vízbe, hanem a tűzbe tették, mert a tűzben nem elégett, hanem „élettel töltekezett”. Hitte, aki hitte!
Itt a tavasz. Nincs gondom a szőrmékkel, nincs naftalinba való karmantyúm sem. Az igazat megvallva naftalinom sincs.