Régmúlt idők feljegyzéseit írásos adatoknak is nevezzük, bár nemegyszer kimerítik a századokra konzervált, tartósított bolondság fogalomkörét is. Neves és nagyjából megbízható ókori tudósok ugyancsak megbízható szemtanúk beszámolói alapján leírnak levegőben repülő sárkányokat épp úgy, mint vízben úszó félig haltestű leányzókat és más lehetetlen csudadolgokat. A tartósított bolondságok megőrzői a könyvek, ezek pedig könyvtárakba rendeződnek, amelyekre könyvszerető emberek, illetve könyvtárnokok/könyvtárosok vigyáznak. Telik-múlik az idő és mindenféle emberek aztán értékváltás, ráció, eszme és más indokok nevében sok mindent elavultnak, szükségtelennek nyilvánítanak és kótyavetyére vetnek. Az emberi bolondság még magát a kótyavetyét is képes volt kótyavetyére vetni. Eredetileg ugyanis a 18. századi Erdélyben árverés jelentése volt e kifejezésnek. Az árveréses katalógusokban „Kótyavetyére vetett” könyvcímeket reklámoztak, ezek igencsak értékes és keresett, külföldről behozott könyvek voltak, a könyvkereskedők egyáltalán nem adták áron alul, olcsón, hanem jó pénzért kínálták, kihasználva az olvasó elit, a vevők versengését értük. A máglyára vetett könyvek és a szemétre kidobottak viszont mindig azt sugallják, valakik úgy vélik, hogy azok a könyvek elkótyavetyélésre való (ajánlatos!?) tárgyak. Azám! A kótyavetyét ma lomtalanításnak nevezik.

Fáy Andrásnak, akit kortársai a nemzet mindenesének neveztek, és aki kezdetben a megélhetésért, majd igazi hivatásért könyvtárosi munkát is vállalt, van egy remekbe szabott elbeszélése a Búzavirágok és kalászok című kötetében (1852). Ez a Könyvbúvár. Az elbeszélés főhőse egy öreg professzor, akinek élete álma, hogy könyvtárnoki állást kaphasson egy bizonyos, több ezer kötetes grófi magánkönyvtárban. Hogy mennyi lesz ott a fizetés, arról nem érdeklődik a tudós professzor, hiszen mit számít a pénz a könyv bőségkosarában. A professzort meglátogatja barátja, az antikvárius. „Az antikváriusnak meglehetős birtoka volt a tudományos világ bibliográfiai ismeretében, de annál csekélyebb az anyagiakban. Egy boltocskában, melynek felét egy könyvkötővel osztá meg, árulgatta szűk forgalommal cserélt és árveréseken szerzett könyveit. Az antikvárius meg a professzor rögtön tudományos megbeszélést folytat s a professzor kijelenti: – Mi újabb írók csak kalászszedők vagyunk a régiek derék aratása után. Hajdan sok vesződségbe került fahártyára írni s megnézte, latolta mindenki: mihez fogja kezébe stílusát [itt a. m. íróvessző] vagy mit másoljon le? Ma gyárakban merített vagy hengerezett papírra firkáljuk a reggeli félálmos eszméket, beporozzuk, nyomdába küldjük, s estére nyakára kötjük, ha lehet, az olvasó világnak, ha nem lehet, kályhát fűtünk a léha portékával. Az antikvár védelmébe vette az újabb írókat és filippikája [régi görög, a. m. politikai szónoklat] után a könyvbúvár professzor megmarasztalta egy tányér leveskére. – Levesünk ugyan nincs – szólt közbe a professzor felesége –, ünnepnapokra tartjuk a méregdrága húshozatást, hanem híg tojásunk és babunk van. – Sufficit [latin, a. m. elegendő] – mond a professzor. – A régi rómaiak tojáson kezdték az ebédet… Fölöslegig elég honi antikvárnak ily ebéd és a szíves jóakarat melléje – mond az antikvár…” S mivel a professzor ebéd közben megtudja, hogy könyvaukció lesz, ahol holland klasszikusok kerülnek árverésre, elcseni a felesége által őrzött havi házbért, amit esedékes lenne kifizetniük és elmegy körülnézni. Aztán vásárol is egy gyönyörű, rézmetszetekkel díszített Julius Caesart. Könyvbolondoknak való, keserédesen tálalt, hihető történet.
Fáy András a haza mindenese: regényíró, zeneszerző, kritikus, színházigazgató, közéleti személyiség: megszervezi az első magyar pénzintézetet, a Takarékpénztárt, na és ő a népszerű fóti szüretek házigazdája. Mind közül a leghíresebb szüret az 1842. évi volt, amikor az ott vendégeskedő Vörösmarty Mihály megírta a Fóti dalt. „Fölfelé megy borban a gyöngy; / Jól teszi. Tőle senki e jogát el / Nem veszi. Törjön is mind ég felé az / Ami gyöngy; Hadd maradjon gyáva földön / A göröngy.” Mekkora bolondság, hogy a híres bordal egyben a magyar irodalom egyik legszebb, hazafias verse is! „Ellenség vagy áruló, ki / Hont tipor, / Meg ne élje, fogyjon élte / Mint e bor. / Áldott földe szép hazánknak, / Drága hon, / Meg ne szenvedd soha őket / Hátadon!” Egyébként éppen ehhez a szürethez, Fóthoz és Vörösmartyhoz fűződik a fröccs szavunk születése is. Jedlik Ányos természettudós, feltaláló a szódavíz gyártásának kidolgozója megkóstoltatta barátaival a találmányát borhoz vegyítve, spriccelve, ez volt, ugye, a spritzer, mire Vörösmarty, a költő a német szót rögvest fröccsre magyarosította. A használat és a szokás aztán mai napig tartósította.
Legenda? Borban az igazság? Költői bolondság kótyavetyén? Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés – tartósítva.