– Szerkesztőként a kilencvenes évek közepének Helikon szerkesztőségét tartod a nagy szerkesztőségnek, ott sajátítottad el szerkesztői tudásodat és maga­tartásodat, ezt vitted be a Székelyföld redakciójába is. Irodalmi lapcsinálóként mi vezérelt, vezérel mindennapjaidban?

– Az, hogy továbbadjam mindazt, amit én is kaptam tőlük. Ez olyanfajta figyelem és alázat a másik irányába, amire nagyon nagy szükség van, ha jól akarjuk érezni magunkat, és hosszú ideig meg is akarunk maradni ezen a pályán. Mindig a legjobb lelkiismeretem szerint döntök minden versről, prózáról, ami hozzám befut. És diplomatikusan, udvariasan, de ha kell, keményen meg is szoktam írni a véleményemet, ha kérdeznek, a szerzőknek. És azt is odaírom természetesen, hogy ez csak egy vélemény, az enyém, és ember vagyok, tévedhetek. Szeretem ezt a munkát, szeretek fiatal, és nemcsak fiatal írók-költők szövegeivel bíbelődni. Látom ma­gam előtt Szilágyit, aki pipájával a szájában kijön a belső szobából, és leül a kicsikét megviselt he­likoni fotelre, leteszi maga mellé a kávéját, és egy plajbásszal nekiáll a szövegnek. És húz, javít, átvet, szövegrészeket, passzusokat visz le vagy föl a szövegben, hogy a helyükre tegye őket. Ez a kép mindig ott lebeg előttem. A figyelem és a tisztelet a szerző iránt. Azt gondolom, hogy sok embernek, írónak, költőnek segítettem eddig. Volt, aki már meg is erősödött, jó szerző lett belőle, és büszkeséggel tölt el, hogy ott bábáskodtam a születésénél, az első lépéseinél, és hogy most már nagyszerűen megáll a lábán. Mint a szülő, örülök, hogy a gyerekeim felnőttek, önállósodtak, megállnak a saját lábukon, és nyilván azt is tudják, hogy – ha baj van, bármi van – mindig számíthatnak rám.
 

– Vallod, s aki ismer, igazolhatja, számodra fontos a tisztesség és az emberség, s meggyőződésed, hogy szerényen és szegényen is lehetett elégedett az ember. Mi adja számodra az elégtételt? Milyen értékekhez ragaszkodsz?

– Tisztesség, emberség, becsületesség, huh, nyilván ezek mind ott vannak ezen a listán. Így éltek a szüleim is. És nemcsak a szólamok szintjén, hanem úgy, hogy az életed, a környezeted is visszaigazolja ezt. Nyilván sok elégtétele lehet még az embernek: a verseim, a gyerekeim, a társam, hogy mindenhol próbálom magam jól érezni, ha úgy adódik. Hogy sétálhatok naponta, hogy olvashatok, hogy azzal tölthetem az időmet és az életemet, ami a munkám, a hobbim, és a legszeretettebb, legkielégítőbb dolog és elégtétel számomra a világon.
 
– Székelyföld és Budapest, periféria és centrum között oszlik meg az életed, munkád. Erdélyiséged, székely mivoltod milyen előnyökkel és hátrányokkal jár számodra?

– Nagyon sokat járok haza Székelyföldre, van Kézdiszentkereszten (Polyánban) egy kicsi faház a domb tetején, a falu külső peremén, cserépkályhával, fafűtéssel, víz- és kanalizálás nélkül ugyan, de villannyal, kúttal a kertben, amiben borvíz forrik, nagy kerttel, gyümölcsfákkal, udvarral, diófával stb. Ide úgy jövök haza, mint amikor egy igazi digitális detoxba megy az ember. Gyümölcsfáim teremnek, azokat ősszel le kell szedni, a fű nő, le kell kaszálni, gondozni kell a kertet, a házat, a környezetet. És évenként még a pálinkát is ki kell főzni, mert a körte is terem, és amit többnyire az öcsém és a barátaim isznak meg. Én egyébként itt, Budapesten is kézdivásárhelyi-kézdiszentkereszti vagyok, és az is maradok. Időm javát Budapesten is a négy fal között töltöm, hiszen ott dolgozom, írok, olvasok, szerkesztek. Naponta kimegyek öt-hat kilométert sétálni, gyalogolni, és jó érzés a Városligetben, a Tóth Árpád sétányon, a Vérmezőn, a Városmajorban, vagy bárhol jó tempósan járkálni, ahol nincsenek közel az autók. Otthon ez rögtön ott van, csak az ajtón kell kilépnem. Előnyei, hogy most is, noha öt éve itt élek, kívülről, felülről láthatom mindazt, ami itt történik, mind az irodalomban, mind egyéb területeken. Budapesten hiányzik az az otthon, azok az emberek, akikhez persze olyan gyakran hazajárok. És előnye még, hogy azt a nyelvet hozom magammal, azokat a székely ízeket, no és persze az egész gyerekkoromat is, ami – tudjuk nyilván –, minden írónak aranybánya.
 
– Mit jelent neked a vers? Vagy inkább a Vers?!
 
– Nagyon patetikus leszek. A vers nekem az egyik, ha nem a legfontosabb dolog a világon. A fe­leségem sokszor elcsodálkozik, mint mostanában is, amikor egy hétvégén kiolvasok egy négyszáz oldalas verseskötetet. Mert szeretem látni, tudni, hogy mi történik ma az irodalomban. Mit írnak a kortársaim. A színházban műsorhangnak hívják ezt, amikor a színész, aki nincsen éppen a színpadon, hallja magát a műsort, figyeli a színpadon lévő társait. Jó verset írni pedig a legnagyobb öröm. Úgy vagyok ezzel, mint a kőműves apám, aki miután elkészített valamit otthon az udvaron, órákig állt és gyönyörködött benne. Szinte a szemével simogatta-babusgatta a végeredményt. Örült neki nagyon, és boldog volt természetesen. 

Budapest, 2025. április 3–7.