A tuniszi katedrálisban nyár végén hallgatott mise az év egyik legnagyobb élménye volt számunkra. A pan­démia utáni időszakból kicsit kiszakadva, két év után jutottam el ismét az afrikai metropoliszba feleségemmel. Ezúttal nem a város szépsége motiválta utunkat, hanem az Úr napján az ország legnagyobb római katolikus templomába mentünk. A vasárnapi mise előtt kicsit körbenéztünk az istenházában, s Szent Ciprián szobra előtt is megálltunk. A vértanú püspök kultusza erősen él az egykori római provincia fővárosában. Karthágóban, a Szent Mónika-dombon épített őskeresztény Szent Ciprián-bazilikának csak a romjai maradtak meg, de így is lenyűgöző, s a kövekről gyönyörű kilátás nyílik a tengerre. 2011-ben interjút készítettem Lahham tuniszi érsekkel. A szent neve a beszélgetésben is szóba került, a főpap így fogalmazott: „A fákhoz hasonlítanám magunkat, amelyek a föld felett ugyan külön állnak, de gyökereik összefonódnak a mélyben. Minden alkalommal, amikor erről beszélek, az egykori karthágói egyházra gondolok. Noha 2011-et írunk, mégsem feledjük, hogy örökösei vagyunk az itteni ősegyháznak.”

A katedrálisban kis tábla vázolta Szent Ciprián életútját. Gazdag pogány családban született Karthágóban, Kr. u. 210 körül. Ügyvédként és rétorként kereste kenyerét, 246-ban tért meg egy karthágói pap, Caecilius hatására, pappá szentelték, s 248-ban Karthágó püspöke lett. A legnehezebb időben töltötte be hivatalát, Décius császár ez idő tájt rendelte el a keresztények szisztematikus üldözését, a főpásztornak is menekülnie kellett. Huszonhat levelet írt híveinek, s kitartásra buzdította a keresztényeket. 251-ben tért vissza székhelyére, s megírta a De lapsis című könyvét, amiben a megtántorodottakat bűnbánatra szólítja fel. A határtalan szeretet jellemezte életét a következő évben kitört pestisjárvány idején, önfeláldozóan gondoskodott a betegekről, munkájával a pogányok csodálatát is kivívta. Nem sokáig lehetett hívei gyámolítója, a Valeriánus-egyházüldözéskor halál várt rá, 258. szeptember 14-én fejezték le.
A tuniszi templomban eddig jutottam a szent életének tanulmányozásában, s nem gondoltam, hogy két hétre rá ismét találkozom nevével egy konferencián.
Szeptember 16-án tartották Székesfehérváron a Magyar Kurír és a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) által szervezett úgynevezett sajtóapostol-találkozót. A huszadik születésnapját ünneplő rendezvényre az ország minden részéből érkeztek „írástudók”, s élvezték a Székesfehérvári Egyházmegye vendégszeretetét. Spányi Antal megyéspüspök, munkatársaival karöltve, kiváló vendéglátónak bizonyult. A csoporttal sétát tett a városban, bemutatta a felújított püspöki palotát és a régi pompájában helyreállított Szent István-székesegyházat. Az ódon falak között – mint tuniszi paptársa – szintén nagy szeretettel beszélt elődeiről is.
Mégis szentbeszéde maradt meg igazán bennem. Szeptember 16-át írtunk, Ciprián napját. Hosszan beszélt a karthágói mártírról, s annak barátjáról, Szent Kornélról, Róma püspökéről. Együtt vívták meg harcukat az eretnekekkel szemben, s később rájuk is vértanúhalál várt. Egy napon emlékezünk meg róluk.
Kérésemre Spányi püspök úr így foglalta össze Szent Ciprián jelentőségét az Egyházban:
„Szent Ciprián egy nagyon bölcs és megfontolt, az Istent és az embereket szerető szentje az Egyháznak, aki Szent Kornél pápával együtt sokat tett, harcolt, imádkozott azért, hogy akik a keresztényüldözések idején elestek, gyengének mutatkoztak, megtagadták a hitüket, de így aztán túlélték az üldöztetést, ne legyenek végleg kizárva az Egyházból. »Tartsanak megfelelő bűnbánatot« – hirdette, s utána fogadja vissza az Egyház e megtévedt híveit. Igen, a mártíromsághoz nagyon erős lelkierőre van szükség, s nem vagyunk egyformák.
Ez egy nagyon fontos tanítása, lényeges kérdése volt a III. század Egyházának, amikor az eretnekség felütötte a fejét. Novatiánus, aki a róla elnevezett eretnekségről híresült el azt hirdette: »Aki elesett, annak nincs visszaút«. Tanainak sok követője volt, s mint ellenpápának sikerült kiépítenie egy bizonyos struktúrát maga körül.

Egy nagyon veszélyes és nehéz időszakban Kornél és Ciprián nagyságát jelzi, hogy bátran kiálltak az irgalmas megoldás mellett: »Mindig van újrakezdés a bűnös embereknek.« Nem a bűnnek tettek engedményt, hanem a gyarló embernek. A Szentlélek segítségével vívták meg e harcot, ha nem teszik, akkor egészen másként alakult volna az egyháztörténelem. Nem véletlen, hogy őket együtt ünnepli a liturgiában az Egyház.”
Ciprián a maga korában kiemelkedett kiváló íráskészségével, s levelei mindmáig példamutatóak. A főpásztor Ciprián Kornélhoz írt levelét emelte ki: „Ciprián, szeretett testvérének, Kornélnak a mindenre elszánt és szilárd hitről.
Te voltál testvéreid vezére a hit megvallásában, sőt, a testvérek hitvallása még nagyobbá tette a tiedet. Azzal tehát, hogy elsőnek léptél a dicsőség útjára, sokakat tettél a dicsőség társává; azzal pedig, hogy mindenki nevében elsőnek voltál kész hitvallást tenni, hitvalló lelkületet öntöttél a népbe. Ezért nem is lehet tudni, mit dicsérjünk inkább: vajon a te mindenre elszánt és szilárd hitedet, vagy pedig a testvérek eggyé forrott szeretetét. Mert nálatok a nagy nyilvánosság előtt bizonyosodott be a példamutató püspök erénye, de ragyogó volt az egységes testvéri közösség csatlakozása is. Nálatok valóban egy a szív, és egy az ajkatokon felhangzó vallomás is: hitvallóvá lett az egész római egyház. Egységes magatartásotokkal, bátorságotokkal nagyszerű példát adtatok a többi testvérnek az egységre és a lelki erősségre. Szeretett testvér, mivel az intelmet adó Úr gondviselése tanít rá, és az isteni irgalmasság üdvös tanácsai figyelmeztetnek, hogy immár elközeleg versenyünk és küzdelmünk napja, ezért – amennyire csak lehetséges, tekintettel a szeretetre, amellyel egymáshoz ragaszkodunk – különösen arra buzdítunk, hogy az egész néppel együtt szüntelenül kell imádkozni, virrasztani, böjtölni. Ezek ugyanis a mi mennyei fegyvereink: segítenek, hogy megálljuk helyünket, és bátran kitartsunk. Ez a mi lelki erődítményünk, ezek isteni nyilaink, amelyek megvédenek minket. Gondoljunk sokszor egymásra, legyünk egy szív és egy lélek, mindenkor imádkozzunk egymásért, a nehéz órákat és a megpróbáltatásokat pedig enyhítse kölcsönös szeretetünk.”
Célba találnak a Szent szavai, jóllehet korunk nem a szemlélődés időszaka. Az egykori emberi értékek – sokak szemében – talmivá váltak. Karácsony, a szeretet ünnepe meghatározó sokunk számára. Máshol viszont, az időzítést megtartják ugyan, de a karácsony ünnepét – mivel az elnevezés szerintük kirekesztő – téli ünneppé degradálják. Ezzel a „szeretet” szó is kirekesztővé válhat, ráadásul a „családi ünnep” szókapcsolatban a „család” is botránykő egyesek szemében. „A gyökerek összefonódnak a mélyben”- élt a példázattal az afrikai érsek. E gyökerek minket is táplálnak, erőt adhatnak karácsonykor most, s a jövőben is.

A konferencia egy momentumával foglalkoztam ezúttal. Mivel újságíró-találkozón vettünk részt, Spányi püspök úr az újságírók mindenkori felelősségéről is beszélt.
„Bizonyosan kellenek kompromisszumok, hiszen hozzátartoznak az életünkhöz. Viszont nem tartom jónak, hogy eleve méricskéljük, hogy meddig mehetünk el. Egy világos, tiszta tanításra, a kétezer éves hagyományra támaszkodhatunk. Vannak szentjeink, akik példát mutathatnak nekünk, így a kiállás, a megvallás a mi kötelességünk. Fel kell tennünk magunknak is a kérdést: »A szavak embereként hogyan tudok másokat Isten felé közelebb vinni.« A keménységgel nem biztos, hogy sikerül Krisztusnak híveket szerezni, de az is visszavet, ha az igazságot elhallgatom és megtagadom. Akkor döntök helyesen, ha egy feladat megoldásánál mindig tudom, hogy hol a helyem és mi a kötelességem. Szent Ciprián példája, tanítása segíthet helyes döntésünkben.”