Örökség
Elekes Gyula zománcművész alkotásaiból nyílt kiállítás a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében. A keddi eseményen fellépett a Székelyföldi Filharmónia Vonósnégyese. A kiállítást Lőrincz Ildikó művészettörténész nyitotta meg.
Az élet állandó körforgás és örökség, leegyszerűsítve mindaz, ami az évezredek láncolatain áthagyományozódik. Elekes Gyula tűzzománcmunkáit szemlélve, kétféle örökségről is beszélhetünk. Egyrészt örökül maradt ránk a zománcművészet több ezer esztendős múltja, illetve a kb. 700 éves erdélyi technikája, a sodronyzománc, amit a székelyudvarhelyi alkotó életben tart, alkot általa, és tanítja is. Másrészt az itt látható művek képvilága időtállóvá tesz egy szellemi-kulturális örökséget, mondavilágunk, mitológiáink, mítoszaink motívumvilágát és annak szimbolikus tartalmait.
Ami a műfaj történetét illeti, a legrégibb ránk maradt zománcok több ezer évesek, ezért itt röviden szükséges összefoglalni a műfaj történetét. A fémtárgyak felületének zománccal való bevonása az emberi kultúra kezdetére nyúlik vissza. Az ókori Mezopotámiában már i. e. 5000 körül készítettek olyan üvegszerű bevonattal égetett, díszített agyagedényeket, melyek a tűzzománc ősének tekinthetők. Az egyiptomi kultúrában a XII. dinasztia korában készült tűzzománc ékszereken már alkalmazták a színes üvegpasztával való rekeszberakást. A rekeszzománc a legrégibb perzsa eredetű technika. Ez a technika a Római Birodalom kelta őslakosságú területein terjedt el leginkább, ahol ismerték a beágyazott és a rekeszzománcot egyaránt.
Ezt követően a korai középkori Bizánc volt a tűzzománc mestereinek egyik legfőbb központja, ahol a VI. században a legmagasabb művészi színvonalra fejlesztették, virágzásának kora a IX–XI. századig is eltartott.
A XIII. században kereskedelmi célokra dolgozó ötvösközpontok alakultak ki Európában, melyek közül a leghíresebbek az itáliai Velencében és a franciaországi Limoges-ben működtek. Magyarország mindkét központtal kapcsolatban állt és a királyi udvar ötvösműhelyeiben is készültek műremekek. Az így elterjedt rekeszzománcnak kialakult egy jelentős válfaja, a sodronyzománc, egy addig ismeretlen tűzzománctechnika. Ez, feltehetően a velencei ötvösök hatására, a XIV. század végén jelent meg először Magyarországon.
A magyaroknak a népvándorlás korában is gazdag ötvösművészeti kultúrájuk volt, a sírokban talált kovácsoltvas, bronzból öntött tárgyak és a réz-, ezüst- vagy aranylemezekből készített díszek ezt bizonyítják. Magyarországon a templomok építése során nagyot fejlődött a zománctechnika, sok dísztárgyat készítettek az egyházaknak. Míg a korai emlékek kizárólag egyházi jeleneteket ábrázoltak, a XVI. században a reneszánsz művészet meghonosodása következtében már a legkülönbözőbb világi rendeltetésű tárgyakon is helyet kapott.
Az erdélyi zománcozás a sodronyzománcozásból alakult ki, és feltehetőleg szász telepesek hozták ezt a mesterséget hozzánk. A fennmaradt tárgyi emlékek alapján a XV. századtól művelték Brassóban, Nagyszebenben, Kolozsváron, és a XVII. században érte el virágzását.
Az 1960-as évektől kezdődően Európa-szerte az ötvösökön és az iparművészeken kívül szobrászok, festők is használni kezdték a tűzzománcot, így a technika bekerült a képzőművészetbe, és a zománcművészet azóta is töretlenül népszerű.
Erdélyben kevesen művelik, és Elekes Gyula ezen kevesek egyike.
Elekes Gyula a művészeti középiskolai tanulmányokat előbb Székelyudvarhelyen, majd a marosvásárhelyi Művészeti Líceum grafika szakán folytatta, ahol Hunyadi László szobrásztanára fémplasztikaműhelyében már a 70-es évek végén betekintést nyerhetett a tűzzománcozás elméleti és gyakorlati ismereteibe. A középiskola elvégzése és az érettségi után, 1980-ban Budapesten járt, ismerősei révén ott került kapcsolatba egy tűzzománcművésszel, a Fóton élő, bukovinai székely származású Lőrincz Vitussal. Ő avatta be mélyebben a tűzzománcozás technikáiba. Az akkoriban még egy udvarhelyi fémipari vállalatnál reklámgrafikusként dolgozó Elekes egy kidobott, nagy laborkemencét átalakított a barátai segítségével, s a fóti művésztől kapott útravalóval elkezdett kísérletezni a zománcozással. Kitartó munkája eredményeként 1984-ben meghívást kapott a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpóziumra, de akkoriban a kiutazás lehetőségét megtagadták tőle. Az ország határait csak 1990 után léphette át, amikor végre eljuthatott Kecskemétre az évente megszervezett szimpóziumra is, és négy éven át évente egy hónapot az ottani Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben dolgozhatott.
Szakmai tudásának gyarapításában nagy segítségére volt Turi Endre festő- és zománcművész és Pap Gábor művészettörténész. Tíz évig a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjasa volt, 1992–2008 között számos németországi és spanyolországi tanulmányúton vett részt, Hiltrud Blaich és Bernward Horn németországi tűzzománcművészektől tanult, illetve Julia Ares spanyolországi művésztől. 2011-től tagja a Magyar Zománcművészek Társaságának, és 2021-től a Román Képzőművészeti Szövetségnek. Időközben kitüntetésekkel ismerték el munkásságát.
Több egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott be itthon és külföldön, munkái bekerültek magán- és közgyűjteményekbe.
Elekes Gyula belátta, hogy az egyre ritkábban használt tűzzománctechnika örökségét tovább kell adnia. Azt a hosszú távú célt tűzte ki, hogy a maga lehetőségei szerint tegyen azért, hogy ez a nemes technika újra ismertté és elismertté váljon Erdélyben. Következetességének köszönhetően általa vált ismertté Székelyföldön a tűzzománcművészet, és az erdélyi technikaként ismert sodronyzománc módszerét is visszahonosította. Immár 20 éve rendszeresen oktat tűzzománcozást Székelyudvarhelyen, időszakosan Keszthelyen, La Corunaban és Bécsben is. A székelyudvarhelyi Művelődési Ház berkeiben található műhelye Románia egyetlen folyamatosan működő tűzzománc-alkotóműhelye gyerek- és felnőttcsoportokkal.
Az oktatói munkássága mellett 42 éves technikai és kifejezésmódban szerzett páratlan tudása és tapasztalata nyomán születő alkotásai igényességet tükröznek. A különféle zománctechnikák (festett zománc, rekeszzománc, sodronyzománc) alkalmazása gyakran társul a szabadon maradt vörösréz recipiens aranyozásával vagy polírozásával, a fa és a réz folyamatos ötvözésével, a rézszövetekkel való kísérletezéssel, illetve egyes alkotásokon fémek és drágakövek applikációjával.
Az utóbbi tizenkét év munkáiból válogatott kiállításon megjelennek az alkotó kedvenc témái, amelyek többnyire kulturális örökségünkhöz kapcsolódnak, annak szimbolikus tartalmait dolgozza fel, értelmezi újra, azt szembesíti a ma emberével. Egyszerre idéz fel régi korokat és kortárs látványelemeket, életérzéseket, korszellemet.
A közepes, nagyobb, akár egyméteres felületeken a visszatérő arcok többnyire valósághű portrék, amelyek megjelenítése látszólag követi a bizánci ókeresztény művészet hagyományát, szabályait, máskor meg az eltorzult, révedező, álmodozó arckifejezések, arcmimikák gondolatokat sugallnak teremtésről, sorsokról mesehősökről, bibliai témákról. Múltidéző jelenetek, létkérdések egyetemes üzenete a zománctechnika által érlelt különleges kromatika és grafikus adottságokkal megrajzolt indás vonalvezetés, a vonalak ritmusa és a tónusok kontrasztjai révén fejeződnek ki. A szemet gyönyörködtető, gazdag tartalmat a kódolt információk révén beazonosíthatjuk, de felismerhetjük a vizuális jelek megértésének fontosságát is. A tűz, az üveg és a fém játéka így válik közvetítő nyelvvé, melyben minden kifejezésnek súlya van.
Befogadókként ragadjunk meg minden adódó alkalmat arra, hogy dialógusba lépjünk az alkotóval, faggatva a vizuális jelekkel és jelzésekkel teli nyelvezetet. Szabó Magda írja a Pilátusban „Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.” Örökségünk Elekes Gyula által megformált műveit viszont igen. A gazdag formai és színvilággal megalkotott két- és háromdimenziós művek az alkotó gondolatai örökségünkről és a ma emberének ehhez kapcsolódó viszonyulásáról.
Az alkotó zománcművei december 19-ig tekinthetők meg Székelyudvarhelyen.