Az első este Strauss Ariadne Naxos szigetén című művére siettünk. A darabot Budapesten 1919-ben mutatták be, utána viszont majdnem fél évszázadig Csipkerózsika-álmát aludta. Ferencsik János 1967-ben illesztette újra a repertoárba, ekkor láttam én is, s olyan kiváló énekesekre emlékszem, mint Házy Erzsébet, Ágai Karola és Tarnay Gyula. A második előadásra nekem is több mint ötven évet kellett várnom. A Semperoper igazi örömzenét játszott a híres dalműből, a közönség ráhangolása már az előadás előtt elkezdődött, egy nagyúri társaság díszes asztalnál pantomimszerűen, barokk zene mellett vacsorázott. 
A cselekmény: színház a színházban. A prológ díszlete kissé egyszerűre sikerült, négy ajtó nyílt és csukódott, de a rendező (David Herman) mindent kihozott e szerény miliőből. Az igazi előadás, az opera a második részben kezdődött, a színt – a cselekménynek megfelelően – egy árkádiai idill és egy sötét kulissza osztotta meg. A történet egy percre sem engedte lankadni a nézőt, ehhez a négy főszereplő is hozzájárult. A címszereplő Catherina Hunold és partnere Gregory Kunde emlékezetes pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Mégis számomra Sarah Aristidou (Zerbinetta) alakítása marad emlékezetes, a koloratúrszoprán nemcsak hangjával tudott mesterien bánni, de üde egyéniségével életet is vitt az előadásba. Még kiemelném Angela Browert a Zeneszerző figurájában, de a kisebb szerepekben is kiváló művészeket ismerhettünk meg. A pulpituson Christoph Gedschold állt. A színárnyalatok és a váltások tökéletesek voltak, nem véletlen, hogy a szerző legtöbb művét ez a társulat mutatta be.
A késő romantikus est után kissé keményebb diónak tűnt Aribert Reimann A szellemszonáta című kamaraoperája, amit az Opera kistermében láthattam. A nagynevű német komponista Strindberg hasonló című darabját álmodta operaszínpadra. A dekadens társadalmat megjelenítő műben egy különös közösség beteg lelkű tagjai forognak a színpadon. Arcukon rettegés, ha nem énekelnek, akkor is némán mondják a szöveget. A szerző zenéje híven fejezi ki a szereplők lelkiállapotát. Egy szeánsz részesei lehetünk, amiben a társaság tagjainak titkai napvilágra kerülnek. A leírtakat egy kiváló énekesi gárda és egy jól felkészült zenekar tolmácsolta. Az énekesek közül az amerikai basszust, Andrew Nolent emelem ki. A karmesteri pálca a dél-koreai művész Yura Yang kezében volt. Elismerésem az övé, a rendkívül nehéz kortárszenei művet nagy odaadással tette közkinccsé. A zenekar összetétele kissé szokatlan volt: az egy tucat zeneszerszám között orgona, zongora, hárfa szerepelt, s ritka, mikor a nagybőgősre nehezedik a legnehezebb teher.