Hanoi a 11. századtól – pontosan 1010-től a régi ország fővárosa, akkor a Thang Long nevet viselte, ami fölszálló sárkányt jelent, mert a fáma szerint a császár érkezésekor aranysárkány rugaszkodott el a fellegvár bástyájáról. 1802-től új dinasztia került trónra, és Huéba helyezte át az ország központját, szintén egy aranysárkány szimbolizálta a várost. Akkor változtatták Hanoira – jelentése: város a folyókanyarulatban – a régi főváros nevét, mikor a franciák bevonulásakor egész Indokína fővárosa lett, és maradt előbb Észak-Vietnamé, majd végül újra az egész országé, mindmáig. Ezért szokás egyszerűen ezeréves fővárosnak nevezni. Ez bizony újdonság volt számomra, mint sok egyéb is arrafelé. Keveset tudtam erről a régióról, és azt hiszem, ezzel sokan így vagyunk-voltunk. A Nagy Kína árnyékában leledzettek az ottani államok – a szó minden értelmében –, és még ma is ott vannak, annak ellenére, hogy nagyon pontosan elkülöníthetők mindenféle szempontból és komoly értékeket mutatnak fel, ha odafigyelünk.

Hanoi igazi nagyváros, bár a hangulata sokkal inkább egy kellemes kisvárosé. Annak ellenére, hogy széles útjain a robogók százai száguldanak hangosan, és az úttesten átkelni bizony nem leányálom, mégis alapjában nyugodt, kellemes – vagy annak tűnik – arrafelé az élet. Bár az adatok ezen a téren sem túl pontosak, abban mindenhol egyetértenek, hogy a főváros csak az ország második legnagyobbja, lakosainak száma 2022-ben 8 435 700 volt, ami valószínűleg azóta növekedett. 
Hanoit először kora délután láttam, amikor a repülőtérről bevittek a szállodánkba. Az első benyomás később csak erősödött, a sokszínűséget láttatta: a klasszikus keleti épületek mellett a franciás házak, közöttük, illetve mellettük egész nagy kerületek pedig a modern égbe szökő gyufásskatulyákkal. Az emberek az utcán élik mindennapjaikat, ami minden meleg vidékre jellemző, csak a küllemük, az eleganciájuk vagy annak hiánya, a berendezés minősége és az összhatás különbözik. Az utcán esznek, isznak, beszélgetnek. Akár a kis étkezdék asztalai köré telepedve, akár – és ez a gyakoribb – a házuk, a műhelyük előtt, műanyag székeken, netán az utca kövére vagy lépcsőre ülve kanalazzák ebédjüket, iszogatják üdítőjüket vagy szedegetik kézzel a ragacsos rizst. Hogy ez külön fajta, most és ott tanultam meg. Sokáig az volt az érzésem, illetve az a mai napig, hogy minden rizs ragacsos, és csodálattal nézem néha vendéglőben – más tányérján, mert én nem eszem meg, ha nem muszáj –, hogy szinte szétesik a tányéron a főtt rizs. De ez egy másik téma.
A régies Hanoiban a kilencvenes években kezdődött és gyorsult fel az új, sokemeletes épületek építése, a felhőkarcolóknak mára valamiféle divatja lett Keleten, különös versengésre sarkallva a nagyvárosokat, hogy a lehető legmagasabb tornyokat alkossák meg. Az Emporis német adatbázis szerint 2015-ben a város a 39. helyen állt azon a listán, amelyen rangsorolták a világ városait aszerint, hogy hány 100 m feletti épülete van.
Szerencsére a belváros megmaradt a régi, legtöbb 2-3 emeletes házaival, s a helyi, pagodára emlékeztető stílus keveredik a francia stílussal és néhol a modern építkezéssel – nyugalmas összhangban.