– Csiky Gergely darabját a Mohá­csi testvérek dolgozták át úgy, ahogyan csak ők tudják – zenésen, viccesen és szívfacsaróan – olvasható az előadás leírásában. Vegyük hát sorra: milyen zenéről van szó, és mi a szerepe az átdolgozott darabban? 

– Nem musicalről vagy daljátékról beszélünk, nincs ének a darabban, viszont a zene végigkíséri a színpadi történéseket. Három itteni, nagyszerű zenész játszik élőben, akik olykor a színpadon is megjelennek. Három felvonás van, amelyeknek fontos nyitányai és fináléi vannak, és ezekben a zene dramaturgiai szereppel bír. Az élő zenét nem pótolja semmi, de sajnos, a színházak kezdenek elszokni a használatától. Pedig az élő zene közvetlen kapcsolatban van a színészekkel, így a közönséggel is. Egyszerűen más liga, mint a hangbejátszás. Nem mondom, hogy nem lehet anélkül előadást csinálni, mert lehet, itt is csináltunk már – a Veszett fejszében például nem volt helye az élő zenének –, de az teljesen más. Az, hogy három eleven zenész játszik a színpadon, sokat tesz hozzá az előadáshoz.

– És miért volt indokolt egy vígjátékot még viccesebbre és szívfacsaróra átdolgozni?

– Ez a darab már nincs benne az irodalmi köztudatban, nem nagyon szokás ismerni. Többnyire csak szakemberek olvasnak hasonló poros szövegeket, és nem véletlenül mondom, hogy poros, mert ennek a nyelvezete tényleg az. Több mint százötven éves a mű, és a nyelv gyorsan változik: még tíz év távlatából is elavultnak számít sok szófordulat, nemhogy százötven év elteltével. Szóval nyelvileg is élővé kellett tenni, de az eredeti műnek a története borzasztóan egyszerű: van egy család, amelynek női tagjai pazarlók, és a végén ezért elnyerik méltó büntetésüket. Az öcsémmel, Istvánnal – akit Isónak szoktunk szólítani – egyetértettünk, hogy ez nonszensz, ilyen nincs, hogy egy családban csak az egyik fél, ráadásul csak a nők bűnösek. Úgy döntöttünk tehát, hogy a férfiak is legyenek bűnösek ebben a történetben, és azt hiszem, Isó ötlete volt, hogy a szerencsejáték legyen a férfiak bűne. Tulajdonképpen egy nemes, polgári családnak a villámgyors elszegényedéséről szól a darab, amelyben minden egyes szereplőnek meg kellett találnunk a hübriszét, az erkölcsi bűnét. Ez azt is jelentette, hogy új jelenetek kerültek be, a harmadik felvonást pedig – a darab végének kivételével – teljesen átírtuk, mert ahogyan a nagyszerű spanyol filmrendező, Buñuel mondja: ő minden filmet szeret, csak azt nem, amelyik unalmas. Én ugyanígy vagyok a színházzal. Ha a néző már az elején ki tudja találni, hogy mi lesz a vége, akkor megette a fene. Ezért van váratlan, kiszámíthatatlan fordulat az átdolgozás végén, ami szépen megkoronázza az egészet.

– Ha az eredeti szöveg nyelvezete elavult és a története kiszámítható, akkor miért fogtak neki, hogy átírják? 

– Az alapsztori egyébként elég érdekes, de a néző nem a szinopszis miatt jön el a színházba, hanem azért, mert a figurákra, részletekre kíváncsi. Ha az poros, vagy olyan konfliktusok vannak az előadásban, amelyek ma már nem léteznek, akkor nincs miről beszélni. Örök példám a házasságtörés: ma már teljesen más a társadalmi megítélése, mint százötven évvel ezelőtt, noha a benne levő fájdalmak nagyon is hasonlók. Nekem, rendezőként azzal kell foglalkoznom, hogy az adott problémakörön belül mi tud ütősen hatni, és olyan konfliktusokat, mondatokat kell beletennem az előadásba, amelyek frissek, és amelyek jól állnak a színésznek. Ezen keményen és szigorúan kell dolgozni, de ez nem jelenti azt, hogy megváltottuk a jegyet a sikerhez.

– Mennyire szatirikus az előadás?

– Nagyon remélem, hogy amennyire csak lehet. Vígjátéknak vígjáték, de ha a történet végét nézzük, akkor egy idősebb házaspárnak az élete végét látjuk, és van ebben valami elgondolkodtató szomorúság, amit nyilván nem lehet lenyomni a néző torkán. A vidámság viszi a prímet, még akkor is, ha bizonyos jeleneteknél nem tudja a néző, hogy sírjon vagy nevessen. Én ugyanis ezt az állapotot szeretném elérni, mert ha az előadásnak nincs hatása a nézőre, akkor nincs színház. Abban a három órában, amit a néző színházban tölt, nincs helye a hideg gondolkodásnak. Nekem az érzelmek a legfontosabbak, és az, hogy a lehető legerősebben és legkeményebben hassunk a nézőre, legyen az vidámság vagy tragédia. Jól ismerem ezt a darabot, de van benne olyan rész, ahol összeszorul az ember szíve, és olyan is, amin tudok kacarászni, pedig a poénokat is kívülről tudom.

– Mindemellett mekkora hangsúlyt fektettek a látványra?

– Ami a díszletet illeti, már a Veszett fejszénél megismertük ennek a színháznak a határait. Sajnos kevés itt a díszletező, ennek ellenére szerintem Remete Kriszta, a jelmeztervező és Khell Zsolt, a díszlettervező jó kompromisszumot tudtak kötni, és szép lesz a díszlet. 

– Hogy megy a munka a társulattal? 

– Marha jól melózunk a színészekkel. Most, hogy két év elteltével ismét itt vagyok, még mindig a Veszett fejszéből poénkodnak, egész mondatokat idéznek belőle. Remélem, hogy a mostani is olyan előadás lesz, amiből szállóigék keletkeznek. Keményen dolgozunk, hogy olyan legyen.
Szakmámnál fogva igen sok előadást láttam, és sok volt köztük gyenge, de még a leggyengébben is ott van az a félelmetes előnye a színháznak, hogy abban a pillanatban történik, amikor mindenki és minden ott van. Ezt semmi más nem tudja megcsinálni: sem a film, sem az online lét… És mondom, ez az ősi előny még a leggyengébb előadásban is ott van, ahol láthatóan nem fektették bele azt a munkát, amit megérdemelt volna mind a néző, a színész és a darab is. Azt hiszem, hogy mi itt a munkát befektettük, mert aki ide bedugja az orrát három órára, azt le kell nyűgözni.

– Két éve a Veszett fejszéről azt mondta, hogy annak az előadásnak kifejezetten csíkszeredai a nyelve. Ennek az előadásnak mennyire sajátosan itteni a nyelvezete?

– Én a szövegnek a lényegét tisztelem, nem pedig az egyes szavakat, mert az a fontos, hogy a színészeknek jól álljon, amit játsszanak. Ők változtatnak a szövegen, de ez oda-vissza hat: a darab is formálja őket. A tájnyelv egyébként ezt a szöveget nem befolyásolja, mert ez budapesti történet.

– És a rendezőt formálja a darab? Hát a színészek? 

– Nagyon remélem, hogy igen, tudok tanulni tőlük. Tekintve, hogy én is nagyon élvezem, meg ők is nagyon élvezik a próbákat, azt hiszem, hogy hatással vagyunk egymásra.