– Mi késztette arra, hogy rögös életutat megjárva, annyi más tapasztalat mellett Székelyudvarhely múltjáról írjon?

– Nyolc unokám van, közülük a legnagyobb kilencedik osztályos. Már egészen kicsi korában elkezdett érdeklődni az épületek, helyszínek, terek iránt. Mikor sétáltunk a város között, mindegyre kérdezte: ‑ Tata, ez mi az? – és akkor elkezdtem magyarázni neki. Meséltem az épületekről, hogy korábban kik laktak benne, milyen feladatot láttak el, mit érdemes tudni róluk. Egy adott pillanatban arra gondoltam, hogy ezt le kellene írni. Így született meg az első kötet, amiben helytörténeti tudnivalók mellett személyes történetek is helyet kaptak. Nem vagyok és nem is tartom magam történésznek, de a kutatást szerettem. A hetvenes években kezdtem el még a város ipartörténetét kutatni, édesapám munkájának hatására, aki bádogos szakember volt. Abban az időben nagyon nehéz volt bejutni a dokumentációs könyvtárba, csak pártbizottsági engedéllyel lehetett. Szerencsémre az akkori könyvtáros egy ideig megengedte, hogy bejárjak, de aztán csak muszáj volt papírt szereznem. Régi újságokat böngésztem, kijegyzeteltem minden fontos tudnivalót és sikerült szép számban összegyűjtenem korabeli fényképeket, ebben nagy segítségemre volt a helyi Kovács Fényképészet.

– Honnan ered a Székelyudvarhelyi séta az unokáimmal kötet személyes, elbeszélő jellege, ami nem jellemző a korábban megjelent helytörténeti kötetekre, írásokra? Hogyan kapcsolódott össze ez az unokákkal?

– Főleg annak örülök, hogy az unokáim érdeklődnek. Gyurikát, akiről az előbb beszéltem, nagyon érdeklik a régi dolgok. Mikor hozzánk jön, előszeretettel böngészi a régi újságjainkat, könyveinket. Nekem csak az a feladatom, hogy amikor a várost járjuk, feltárjam annak történetét, elmeséljem, amit egykor nekem is elmeséltek, amit én is szüleimtől és nagyszüleimtől hallottam. Ebben a kötetben olyan dolgok vannak, amiket korábban nem írtak le, és a sajtó sem szemlézett róla. Szabó Gyula bácsi néhai kárpitosiparos, aki egykor a Városháza előtt lakott, édesapámnak nagyon jó barátja volt, hozzá jártam felolvasni, mert szegény öregségére megvakult. Mivel mindig érdekelték a napi események, az újságokat én olvastam fel neki. Sokszor éjszakába menően mesélt nekem olyan történeteket, amelyeket sehol nem rögzítettek eddig. Ezeket írtam én le. Elekes Ferenc szabó és Apuci bácsi – Szalai Endre borbély – sokat viccelődtek egymással, a műhelyeik a mostani Kabdebó nyomda helyén és annak szomszédságában voltak. Az ő történeteiket sem írták meg soha, azt, hogy miként heccelték egymást és miről beszéltek, miközben Tomcsa Sándor beszappanozva várta, hogy megberetválják.

– Hogyan látja, a kisiparosokról, udvarhelyi polgárokról szóló történeteket miként tudná bevésni emlékezetébe a közösség?
– Most ezen dolgozom, Második székelyudvarhelyi séta az unokáimmal, az egykori kisiparos városban lesz a címe. Összegyűjtöttem a műhelyeket, azt, hogy hol és hogyan tevékenykedtek, éltek ezek a kisiparosok. Sokan nem tudják, de Udvarhelyszék első szövőműhelye a mostani bíróság szomszédságában volt, a Tompa László utcában, vagy hogy az első fazekascéh – ami az 1500-as években alakult – a Tó utca végében volt. Még gyerekkoromban álltak ott házak, de azóta mindet lebontották. A Petőfi utcáról még az unokám mondta el, hogy a nagyobb városok egyes részeinek ahogy neveket adnak, ennek lehetne az a neve, hogy a kisiparosok városa, mivel ebben az övezetben lakott a legtöbb mesterember. Innen is ered a cím. Akkoriban még erősen összetartott a város. Együtt mulattak a tanárok, kisiparosok, értelmiségiek és mesteremberek a Ferenczy-vendéglőben, ahonnan Palló Imre munkássága is ered, csak ezt sem írták le eddig. Utolsó éves volt a Református Kollégiumban, mikor rajtakapták, hogy az asztalon állva énekel, és menten kicsapták. Végül a katolikus esperes vette fel a gimnáziumba, majd a budapesti konzervatóriumba is ő íratta be. A Barátok-temploma alatti kripta is kikopott az írásokból, de ezeket mind csak akkor tudjuk megőrizni emlékezetünkben, ha érdeklődünk irántuk. Kíváncsinak kell lenni…

– Változatos életútja alatt tanult teológiát, volt raktárvezető és tanár. Mikor kezdett helytörténetet írni?

– 1975-ben volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy létrejött a Gábor Áron Szövetkezet, a későbbi Tehnoutilaj vállalat elődje, és felkértek arra, hogy írjam meg a szövetkezet történetét. Akkor arról volt szó, hogy múzeumi füzetként kiadják az írást, ám Csíkban Szekeres elvtárs áthúzta a tervet, hogy az nem felel meg a párt irányvonalának, így annyiban maradt. Vofkori Györggyel nagyon jó barátok voltunk, több anyagot és fényképet adtam neki, mikor a kétkötetes kiadványán dolgozott, köztük ennek a történetnek a kéziratát is. Az egykori Kő- és Agyagipari Iskola történetét is megírtam, ami nagyon jól jött, mert a nagyobbik unokám kifejezetten érdeklődött az akkori oktatásról. Ez az iskola olyan hírt hozott a városnak, hogy a századforduló elején nem volt olyan európai szintű kiállítás, amin ne vettek volna részt. Csak példának okáért 1906-ban Párizsban egy csempekályhával nyerték el a kiállítás díját, ez a kályha jelenleg a Szent Miklós-plébánia ebédlőjében látható. Újságíróként is dolgoztam egy időben, írtam A Hét és a Korunk folyóiratokba, dolgoztam a Caritasnál, és 2004-ben az egyházközség történetét is megírtam.

– Ha a jelen korunkról kellene helytörténeti kiadványt készítenie, miket gyűjtene össze, mit mesélne el belőle az unokáinak?

– Ebben a kötetben van egy olyan rész is, amelyben Gyuri unokám azt mondja, hogy irigyli a gyerekkoromat, amiatt ami akkor, itt a városban volt. De mi van most? Széthúzás. Egy tömbházban laknak az emberek, de egymást nem is ismerik. Alig beszélgetünk egymással. Az az Udvarhely, ami az én gyerekkoromban volt, meghalt. Nem létezik. Akkor mindenki tudott segíteni a másikon, legyen iparos, közember vagy épp elöljáró. Igazi kisváros volt… A jelenünket nem szívesen minősíteném. Én a kilencvenes évek második felében két évig voltam tanácsos. Nem bírtam már akkor azokat a dolgokat, amik történtek. Ha mindenki azt a talentumot használná fel, amit kapott és nem akarna pápább lenni a pápánál, más lenne a helyzet. Udvarhelynek annyi okos embere van, hogy az már szenzáció, és véleménye is van mindannyinak. Csak mindenki a saját munkáját kellene végezze, és észre kellene vegye, hogy rajta kívül mások is élnek ebben a városban.