Igazi zenei nagyágyú érkezett Budapestre Maxim Vengerov sze­mélyében. Jóllehet a művész Orosz­országban született, s ez sokaknak manapság nem túl jó ajánlólevél, de több mint három évtizede Izraelben él. Magyarországi tartózkodását a meghívó, MÁV Szimfonikus Zenekar gondosan megtervezte, a hangverseny előtti napon, december 10-én a he­gedűművész egy nyírfát ültetett el a zenekar kertjében a társulattal kialakult kölcsönös barátsága és a közös, fe­lejt­hetetlen hangversenyek emlékére. Ezzel olyan nagyságok nyomába lépett, mint Charles Dutoit és Kobayashi Ken-Ichiro.
A hangversenynek a zene fővárosi szentélye, a Müpa adott otthont, természetesen táblás házzal. A zenekar átérezte a koncert jelentőségét, s Takács-Nagy Gábor irányítása alatt kiváló hangversenyt produkált. Talán nem a lényeghez tartozik, de ki kell emelnem a hölgyek öltözékét: a legtöbb zenekarban legfeljebb a ruha színét határozzák meg, így általában elég eklektikusra sikeredik a viselet, a MÁV-zenekar tagjai ízléses – a koncertekhez méltó – egységesnek ható ruhában pompáztak.

Bemelegítésként Grieg Szimfonikus táncok című műve szolgált, talán e mű kevésbé ismert, pedig utolsó tételéből egy népszerű úttörődal is készült: „Szívünk mélye új lánggal ég, / Új dalra hív most az élet.” Egykor lelkesen fújtuk, szép dallama már a gyerekeknek is feltűnt. A darabot nagyon kifejezően szólaltatták meg, a már említett utolsó tétel kontrasztjai különösen tetszettek. Második számként Sibelius Finlandia szimfonikus költeményét tűzték mű­sorra. Sose szerettem a művet, kicsit csiricsárénak tartottam, s az auktor sem áll hozzám közel. Mikor Finnországban – a szerző múzeumnak berendezett házában – megtudtam, miként ural­kodott despotaként a családján, a komponista végleg kiesett nálam a pikszisből. A mű előadása egyébként korrekt volt, a fúvósok különösen ki­tettek magukért.

Szünet után következett a várva várt Vengerov, aki Csajkovszkij művét tűzte műsorára. A D-dúr hegedűverseny igen nehéz, egykor az orosz hegedűiskola megalapítója, Auer Lipót eljátszhatatlannak tar­totta, de azóta változott a világ, s ezzel a hegedűsök felkészültsége is. Egy tehetséges ifjú művész is­merősöm, Cseri Kristóf például dip­lomakoncertjén játszotta, s a vi­lághálón terjednek olyan videók, amiken tízéves palántákkal adatják elő (ez egy külön témát megérdemelne).
Vengerov igen elegánsan tett eleget a feladatnak. Rodolphe Kreutzer (a Beethoven-szonáta névadója) Stra­divariján felesleges mozdulatok nélkül adta elő a darabot, ami látszott, hogy technikailag nem okoz neki gondot, s a szívéből jön. Különösen pianói vol­tak emlékezetesek. A művész a ráadással sem fukarkodott, Sibelius Hegedűversenyének második tételével köszönte meg a publikum lelkesedését.