Jórészt az idősebb generáció ismeri testközelből a műveit, alkalomadtán még felelevenítenek egy-egy Maszelka Jánoshoz köthető anekdotát is. A székelyföldi festőművész 2003-ban hunyt el, Székelyudvarhelyen, ahol a kolozsvári tanulmányait követő éveit töltötte. A természetközeli, illetve az emberi sorsokat ábrázoló alkotásai nem veszítették el értéküket – a magyar kultúra napja rendezvénysorozat fénypontjaként, január 21-én, 17 órától megnyitják az emlékkiállítását, a Haáz Rezső Múzeumban. A művészről Komoróczy György nyelvművelővel, íróval és Veres Péter ny. muzeológussal beszélgetett Miklós Dalma. Maszelka 1929-ben Máramarosszigetén született, de haláláig hűséges maradt Udvarhelyhez – itt élt, alkotott, s ahogy Veres Péter fogalmazott: élt boldogan, mint hal a vízben. Az 1950-es években gyakori volt az ún. tehetségkutató, melynek során fiatal művészeket fedeztek fel, s ösztönöztek arra, hogy rajztanárként, akár festőként munkálkodjanak tovább. Az akciónak köszönhetően, Maszelka kortársaival (például Székely József, Sepsi Lajos – a szerző megj.) Udvarhelyre utazott, és beépült a város szövetébe. A kultúrotthonnál elfoglalt állás révén kiállításokat szervezett; emellett tagja volt egy művészi társaságnak, rendszeresen részt vett a Homoródszentmártoni Alkotótáborban, s nem hivatásos tanárként is működött – irányt mutatva a fiatal festők generációjának. A kiállításokra meghívta az erdélyi festő barátait, akik saját munkájukkal érkeztek, de később a városban hagyták ezeket. Az első impresszió A kiemelkedő tehetségén kívül a kellemes modora, a barátságos kisugárzása és a városhoz kötődő hűsége miatt is őrizzük emlékét. Gyakran nevezik a város alapemberének, hiszen a pozitív hozzáállása közvetlenné és elfogadottá tette. Komoróczy György: Az 1950-es években, gimnazistakoromban ismertem meg Maszelkát, mint egy kedves, vidám, humoros művészt. Talán a nehéz gyerekkora miatt, igyekezett mindig másokat segíteni. Minden hónapban szervezett egy kiállítást a Művelődési Házban; ezek érdekessége, hogy saját rajzolt plakátjain hirdette meg az eseményeket. Sokoldalú művész volt, egy 1993-ból származó nyomtatvány szerint több díszletet is tervezett a Tomcsa Sándor Műkedvelő Társulat számára. Veres Péter: Édesapám vásárolt egy Maszelka-képet, a Lófürösztés címűt, ami rendkívül érdekes alkotás volt – ekkor találkoztam először a munkásságával. Mindig négyzetes képként élt a tudatunkban, de öt évvel ezelőtt, amikor újrakereteztettem, kiderült, hogy a kép igazából állított téglalap alakú. Azóta sem tudjuk, hogy Maszi miért döntött úgy, hogy másképp keretezteti be. Később a múzeum képtárában dolgoztam, és lehetőségem adódott személyesen is megismerni, beszélgetni vele. A kiállításaira úgy emlékszem, mint amik a 1960–70-es évek művészeti keresztmetszetét adták meg. Maszelka annyira jó viszonyt ápolt még az orvosokkal, ügyvédekkel is, hogy azok szó nélkül biztosították a szilvapálinkát a kiállításmegnyitókra. Kiszínezte a szürke hétköznapokat Műveinek jó része a szocialista realizmus vonzásában született meg: az egyszerű sorsokat, a székely embert vagy a paraszti létet ábrázolta – egy sajátos ősi, tiszta világot. Ezenkívül figyelemre méltók a tájképei, amelyeket pasztelltechnikával készített; és azok a képek, amelyeket jeles események alkalmából hozott létre. A fiatal generáció kevésbé ismeri a festő nevét, de a nyugalmazott muzeológus szerint Udvarhelyen, sőt Csíkszeredában is számos család házában visszaköszönnek a festményei. Ráadásul Magyarországon, Svédországban is több művét állították ki. V. P.: Egyik monumentális festményén, amelyet Ceauşescu születésnapjára készített, szerepelt az elvtárs, a felesége, a bizottsági tagok és az üdvrivalgó tömeg. A kép elkészítése után rögtön hívták telefonon, hogy nagy baj van: Ion Mihai Pacepa is felkerült a csoportképre. Mondanom sem kell, ezt a képet át kellett festeni. K. Gy.: Gyors egymásutánban születtek meg a munkáját elismerő kritikák: többek között A Hét, az Utunk s a Művelődés című kulturális lapokban. Emlékszem egy olyan határozott kijelentésre is, miszerint Udvarhelyen mégiscsak Maszelka a festő. Ez a rangsorolás jólesett az akkori időben is, és most is kellemes visszagondolni rá. Miklós Zoltánt, a Haáz Rezső Múzeum igazgatóját idézve: a festő itt él Udvarhely emlékezetében, teljes életművével együtt. A magyarországi sajtóban szintén megerősítő kritikák jelentek meg: például a Magyar Fórumban vagy a Pesti Hírlapban. A hetvenedik születésnapjára pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott életműdíjat. A híres képtár Sok nehézség árán, de 1978 őszén megnyitotta kapuit a Haáz Rezső Múzeum keretén belül működő képtár. Az ötlet Maszelkától ered, aki az akkori Református Kollégiumban található képeket, a kolozsvári Korunk-galéria alkotásaival gyűjtötte egy csokorba. A raktárt Szabó András csíkszeredai dizájner tervezte, aki a Louvre Múzeum épületéből vette át a sínes szerkezetet – ezzel a rendszerrel kis helyen a lehető legtöbb képet lehet tárolni. K. Gy.: A képtár javaslatával felkereste a város akkori polgármesterét, Ubornyi Mihályt, aki egy személyben az egykori városi pártszervezet elsőtitkára is volt. Kiderült, hogy a tárlatnak megfelelő épületet csak a megye tudná kiutalni – ilyen volt a párt hierarchiája. Maszelka kihasználta a szeredai baráti kapcsolatait, és kiállítást rendezett a saját műveiből. Ennek apropóján meghívta Csíkszeredába a megye vezetőit is – a kiállítás elnyerte a tetszésüket. Maszelka szívesen adta a festményeit az elvtársaknak, cserébe a képtár létesítéséhez szükséges jóváhagyásért. Sajnos az ünnepélyes megnyitón az ő nevét meg sem említették… V. P.: Maszelka szerint a városnak mindenképpen szüksége volt egy képtárra. Bár ez nem egy embertől vagy szervezettől függött, hanem a bürokráciától, és az azt meggyőző procedúrák halmazától. A gondolatot tettek sora követte: a képeivel felkereste az elvtársakat, hogy hagyják jóvá a kezdeményezést, megszerezte az engedélyeket, sőt képrámákat rendelt a bútorgyártól. A képtár kb. hatszáz-hétszáz festményből, illetve szoborból állt; kiemelkedő anyaga a hét Barabás Miklós-portré volt. Napjainkban megközelítőleg ezerszáz műalkotás van gyűjteményében. Mindez nem valósulhatott volna meg Maszelka János nélkül.