Havanna óvárosa, a Habana vieja, a 16. század végén kezdett (újjá)épülni, miután az eredetit felégették. Magját már a kezdetektől a régi kikötő, a már bemutatott hivatalos központ és a Plaza de Armas alkotja. Mivel 1982-től a világörökség része, legtöbb helyen viszonylag gondozott, bár az eredeti épületek egy része tönkrement, de sokat fel is újítottak közülük. A kikötő egy öbölben fekszik, két szarvát a gyarmati időkben épült San Carlos de la Cabana (1558–1577), a szemközti parton a San Salvador de la Punta erőd, bennebb a szintén erődszerű Morro kastély (1589–1630) védi. A csendes vízen ma apró, rozoga csónakok ringanak, gyakran üresen, magányosan, de roppant festőien vagy változó szerencsével horgászgatókkal, sokan meg a partról mártogatják a vízbe horgaikat, időűzésből, netán abban reménykedve, hogy kikerül az aznapi betevő falat. Havanna óvárosát sok mindennek nevezték. Leghíresebb írójuk, Alejo Carpentier szerint az oszlopok városa, de ugyanannyira illik rá az átjárók, romlás és építés, az intimitás, az árnyékok vagy épp az udvarok városa elnevezés is, de mindenképp a színes jelzővel egybeforrva. Érdemes sétálgatni a forgalom nélkül is hangulatos utcáin, gyönyörködni árkádos épületeiben, amelyek szinte mindegyikét szépen cifrázott kovácsoltvas erkély díszíti, elbámulni rendszerint méretes terein, amelyekben mindig buja növényzetű park és legalább egy szobor helyet kap. Közülük sok, kisebb csak úgy egyszerűen előbukkan, beszögellésekben vagy az épületek között, hogy egy szusszanásra megállhasson az arra járó, és a szobor, néhány pálma, esetleg egy falikép, néha valamilyen szabadtéri kiállítás meg egy talpalatnyi pázsit keretében megbúvó padokra leülve kipihenhesse fáradalmait. Legrégebbi a Plaza de Armas. A Fegyverek tere rendszerint a város központja, és mint már máshol is említettem, Latin-Amerikában minden nagyvárosban vagy egy ilyen. Havannában egy valódi, nosztalgikus jelenetért maradt emlékezetes. Mert bár időközben megjelent néhány élénk színű, csíkos, mintás, sok fodros, kék, piros, sárga, lila, korall egyvelegű ruhába öltözött, hajukban hatalmas masnikat viselő legyezős vagy művirággal tele kosarakkal és bőrszivarral kellemkedő, múltat idéző hölgy, ők, szándékukkal ellentétben, eléggé illúziórombolók voltak. Nemcsak az anakronisztikus válltáskájukért, hanem az egész viselkedésükért, a heves tiltakozásukért is, amivel arra reagáltak, ha pénz nélkül fényképezte őket valaki. Persze, érthető volt, hisz azért öltötték föl a rég letűnt idők finom, romantikus öltözetének utánzatát, hogy valamit keressenek vele. Ám úgy gondolom, hogy csak a legelvetemültebbek lehetnek képesek őket egy letűnt érzéki-érzelmes világ szimbólumaként látni. Nekem sokkal inkább a soha vissza nem térő kissé giccses, kissé szánalmas megidézőiként jelentek meg. A parkban ellenben három asszony ült, hétköznapi öltözetben, egyikük elegáns keretű szemüveggel, jellegzetes kötött mintás kendővel, karperecekkel és szájában szivarral. Ők osztatlan sikert arattak nálam is: mert azt jelezték, ennyi maradt az egykori Kubából. Ezen a téren más is történt. Itt nyújtotta át nekem nagy reverenciával a művét az utca művésze: az engem ábrázoló félalakos rajzot. A szürke túranadrágba és élénkzöld, hosszú ujjú, Heinekent reklámozó tréningruhafelsőbe öltözött, sötét bőrű művészt leginkább a feje tetejét díszítő ciklámen színű haja és árnyalatban is tökéletesen illő maszkja tette összetéveszthetetlenné, no meg az, hogy a bal kezében egy felírótábla, néhány kisebb méretű keményebb rajzlap, golyóstoll, néhány színes filctoll volt, a jobbal pedig menet közben rajzolt. Kissé gyerekesen, mondjuk, olyan nem túl tehetséges 12 éves szintjén, a test arányaitól nem zavartatva magát, de sematikusan jelezve mindent, ami jellemző: bodros, kissé sötétre sikeredett haj, világoskék maszk, szemüveg, piros táska. Értékeltem, szívemből értékeltem az igyekezetét. Egyáltalán, hogy mert lila hajjal járni, hogy nem egyszerűen kéregetett, és nem is csencselt, hanem olyan, amilyen, de alkotó próbált lenni. Úgy éreztem, értékelni fogja, ha egy pendrive-val ajándékozom meg, illetve fizetek neki, az ő fogalmai szerint. És valóban, miután kissé furcsállva megszemlélte a kis kütyüt, rájött, mi az, és akkor igazi örömmel köszönte meg, és nyargalt a következőt rajzolni. A legkönnyebben áttekinthető, mert kisebb és egyszerűen csak kövezett a Régi tér (Plaza Vieja) egykoron Új tér néven futott, mert a Plaza de Armes után létesült. Egykoron a kreol plutokrácia lakóhelye volt, néhány gyarmati épülete ma is áll. Közepén kút és egyik sarkában egy modern, magas oszlopon stilizált vasvirág áll, amely akár a nemzeti virágjuk – a Hedychium coronarium, egy Indiából származó gyömbérféle – is lehetne, de ezt nem állítom biztosra. A gyarmati időkben kivégzések, körmenetek, bikaviadalok és ünnepek zajlottak itt. Egy ősöreg templom, a Szent Ferenc-bazilika és -kolostor is az óváros része, 1606-ban épült, 1737-ben rekonstruálták. Egyes források szerint a tér, ahol áll, a második legrégebbi Havannában, és két és fél évszázadon keresztül (1535–1791) itt székelt Kuba kormányzója és főkapitánya. Különös módon – vagy mégsem? – a város legbohémebb részének tűnt. Talán Étienne Pirot beszélgetést megformáló szobra meg egy másik, modern alak, illetve egy valódi gitározó kisöreg meg egy venezuelai művésznő impozáns, belső kerttel, rengeteg kiállított munkával tele emlékháza sugallta ezt. Természetesen fehérmárvány Krisztus-szobra is van Havannának. Talapzattal együtt 20 méter magas, és úgy helyezték el, hogy megáldja a várost az öböl keleti domboldaláról, hasonlóan híres kedvencemhez, Cristo Redentorhoz Rio de Janeiróban. Persze ez az összehasonlítás nem tesz jót neki. A helyzet pikantériája, hogy a szobrot 1958-ban karácsonykor szentelték fel, aztán két héttel később bevonult Castro Havannába, és ugyanezen a napon a szobrot villámcsapás érte, amelynek során a feje megsérült. Hogy vannak-e véletlenek? Mindenki döntse el maga. A szobor környéke teljesen elhanyagolt. Néhány fiatal üldögélt a lábánál, kihasználva, hogy nem túl forgalmas a hely. A kilátás a városra szép, hatásos onnan. Különben ez az érzés kísért végig Havannán, de egész Kubán is. Sok szép hely van ott, de semmi sem rendkívüli, kellemes ott lenni, de mintha ez is, mint minden egyéb, inkább csak utánérzés lenne.

Albert Ildikó