Arra ébredtem, hogy szerelmes vagyok mindabba, amit nem láthatok – paradoxon ez a cím. Azt feltételezi, hogy a nappalok valósága elégtelen számunkra, és hogy az álom vagy ami az ébredés előzménye volt, csábítóbb, kielégítőbb, mert a lélek nyelvén szólt. Azok a képzőművészek, akik alapigazságnak tekintik ezt a kijelentést, kerülik a kifejezetten konkrét tényeket. Az úgynevezett külvilág gyanús lesz, a digitális kép fényözöne szükségszerűvé válik, amelytől az életszerű képeknek meg kell válniuk. Lucian Hrisav művein az elmosódó, homályos képi megjelenítés fontos szerepet játszik.
Lucian Hrisav 1994-ben született, tehát az utcai festészet, a graffi­ti­mű­vészet elsajátítása egyfajta kamaszkori kísérletezést jelentett számára. A ’89 után született festőknél ez a fajta „pályakezdés” nem ritka, ennek a művészgenerációnak nem esik nehezére a műtermi munkába átvinni a külső falfestmények élményét. Az utcai művészetben használt sprayk, porlasztók segítségével egyenletesen lehet felvinni a festéket a felületre, nem érhető tetten a kéz bizonytalansága. Ugyanakkor a kültéri festészetben élénkebb, telítettebb színeket használhatnak a művészek, szemben a műteremben, vászonra festett képek alkotásánál rendelkezésre álló klasszikus színskálával. Ebből adódóan egyértelmű a különbség a köztéri és a beltéri képzőművészeti alkotások között is. Ha nem zárt helyiségben, nem a négy fal között, tehát nem korlátolt térben alkot a művész, csakhamar rájön, hogy a legfőbb leküzdendő akadály a természet. A kialakult disszonancia szélsőséges mértani formákkal és erős kontrasztokkal ellensúlyozható, így a természet nem fogja összezsúfolni és megsemmisíteni az alkotást. A geometriai szabályok által dominált lakóterekben teljesen más a helyzet, mert minden, ami körülvesz, mesterséges. A pontos határok közé zárt „fülkék” az elme börtönei, ezért egyfajta fordított mértékletességre van szükség, hogy kitárulkozhasson a kreativitás. Szükségünk van ablakokra, hogy ráláthassunk a természetre, mert a belső színvilágot, amely által a „börtön” emberi lakássá alakul, a keverékek, a színátmenetek összessége dominálja. A kortárs falfestők harsány kontrasztjait nem lehet túl könnyen beépíteni egy lakótérbe. Lucian Hrisavnak mégis sikerült tompítania a permetek dübörgő orgánumát, művei a beltérben is élnek. Az élénk színekkel eredetileg felépített kompozíció­ra sokszínű permetből előállított szűrő mint egy könnyed fátyol terül az alkotás felületére, olyan hatást keltve, mint a „bolházó” képernyő, „naige” vagy „snow”, ahogy a franciák vagy az angolok mondják. Hrisav könnyedén játszadozik a zaj és a jel között húzódó határral, amit a vizuális jelenlét és az egyértelmű információ hiánya generál. […]Ha nagyon közel állunk Lucian Hrisav munkáihoz, és lassan távolodunk tőlük, látványos nagyítási hatást érhetünk el. […] A lencsehatás miatt eltávolodik a tekintet a szemlélt tárgyról, a szakadékba zuhanás érzését keltve, távolságtartásra késztetve a nézőt, hogy a látványt a megismerés irányába, egy tágabb filozófiai kontextusba helyezhesse. […]
Egy másik megoldás az elemek egymásra helyezése lenne, ez a technika hangsúlyosan tetten érhető a román festészet legújabb kori alkotásain (lásd Rostopasca-csoport). Hrisav munkái kétértelmű üzeneteket közvetítenek. […]

A kiállított munkák hangvétele inkább az apokaliptikus melankólia felé hajlik. Lucian Hrisav alkotásain mintegy csomópontként bukkannak fel a konstancai gyerekkor emlékei, gyerekrajzok a tengerparti homokban, homokvárak. Mindezt rögtön elmossák a tenger hullámverései. De itt, ezen az állóképen mintha elakad az illúzió, a hullám nem ver, a szél nem fúj, a vár lerombolhatatlan. Az oszlopok, az a hely, ahol a sztiliták elszigetelték magukat a fellegvárban, most zsúfoltak, de kihasználatlanok. Az elemek egymásra helyezése adja a perspektivikus kiindulópontot, oszlopok palimpszesztje, amely fölé egy fehér koponya alakú sziluett van festve. A pozitív és negatív közötti kölcsönhatás alámerül a sokszínű permetcseppek fürdőjében, ebben a kromatikus képernyőben, amely úgy működik, mint egy műanyag potenciométer. Az emberiség elmagányosodását sugalló, három műből álló sorozat mellett egy nagy méretű festményt találunk, amely lezárja a sorozatot. […]
Lucian Hrisav alkotásai különösen a napszak végén, estefelé sugároznak mély benyomást, amikor a világ elcsendesedik, amikor a mindennapok zaja elül, amikor a gondok együtt szunnyadnak az emberekkel, és csak a pislákoló melankolikus alapgondolatok maradnak, amelyek erőt adnak az elalváshoz, hogy egy új napra ébredhessünk.

Szatmári Cecília fordítása