Karácsony a szeretet ünnepe, de kérdés, tudjuk-e szeretni az ünneplő társadalomból éppen kizárt és elkülönített betegeket, bolondokat és törvénysértőket, feltéve, ha nem közeli hozzátartozóink. Michel Foucault (1926–1984) francia filozófus és eszmetörténész az ő példájukat hozza fel a totalitárius rendszerek hatalmi technikái alkalmazásának magyarázatára, mert szerinte ennek ők a legfőbb áldozatai. Felügyelet és büntetés című művében történelmi kutatások alapján elemzi, hogy a kórház, az iskola és a börtön intézményei azok a hatalomgyakorlási területek, ahol a társadalom leginkább kiszolgáltatott tagjai egyébként is a tehetetlenség érzésétől szenvednek. Foucault mérlegeli, miként kezdődött ez az intézményesítő folyamat a 18. századi Európában, és a hatalmi gépezet hogyan igyekszik bedarálni az alattvalói sorba, illetve kizárni a társadalom „egészséges” részéből a betegeket, a bolondokat és a törvénysértőket. Meghökkentő, hogy egy sorban emlegeti ezeket az intézményeket, hiszen a kézenfekvő, leegyszerűsített magyarázatok szerint a kórház és az iskola az ártatlanok és gondozottak helye, a börtön a bűnözőké. Tény, hogy ez nem mindig ilyen egyértelmű! Ceaușescu diktatúrájában például egy-egy vidéki munkalátogatása során gyakran mondvacsinált ürüggyel bezárták az ismert renitenseket, hogy ellehetetlenítsék a nyilvános „bolondságukat”. A világ sok táján az újságírók már akkor is renitensek, ha kérdeznek. A Riporterek Határok Nélkül civil szervezet ma 448 világszerte bebörtönzött újságíróról beszél. Örkény István író, drámaíró (gyógyszerész, vegyészmérnök, színházi dramaturg, könyvkiadói lektor) 1946-ban, négy év után éppen karácsonykor tért haza az orosz hadifogolytáborból, ahová munkaszolgálatosként bezárták. Elkülönítették, mert zsidónak született; majd 1958-ban eltiltották a közléstől, ugyanis törvénysértő lett, mert 1956. október 30‐án megfogalmazta a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét: „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon.” Írásait groteszk humor hatja át, amikor azt ábrázolja, hogy a kisemberek élete és a jellegtelen események kiemelve a hétköznapokból egyszeriben abszurddá válnak. Ki veszi észre például egy ünnepi terítéken a karácsonyi kalácsból kihullott egyetlen mákszemet? Na de egy börtöncella csupasz asztallapján jelentőséget nyer, az Életben maradni című egypercese elmeséli hogyan. „Egy nagy politikai perben mint negyedrendű vádlott életfogytiglanit kapott; ebből hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a tüdején, kit a lelki egyensúlyán. Ő, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De mikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát. Ettől még sírni is elfelejtett. Elnézte, hogy küszködik egy parányi morzsával. Aztán a körme hegyével odébb s még odébb gurította a morzsát. E délelőttje azzal telt el, hogy a hangyát körbesétáltatta az asztalon. Éjszakára bedugta egy üres orvosságosfiolába, és másnap fölmászatta egy gyufaszálra… Amikor letöltötte a harmadik évet, jó magaviseletéért különös kedvezményképpen papírt, írószerszámot és olvasnivalót kérhetett. Ezt ő büszke daccal visszautasította, a hangya ugyanis már gurigázni tudott egy mákszemmel, mely a karácsonyi tésztából származott. De őt ez a mutatvány sem elégítette ki, mert még besorolható volt a hangyai lét határai közé. A másféleség ott kezdődne, ha két lábra tudná állítani. Ez tizennyolc hónapig tartott, de sikerült. Újabb másfél év múlva diszkréten tudtára adták, hogy rövidesen rehabilitálják, és szabadon bocsátják. Addigra elkészült az ő nagy mutatványa is: a hangya álló helyzetben a magasba dobta és elkapta a mákszemet. Vagyis elmondhatta róla egy kis jóakarattal, hogy megtanult labdázni! – Adjatok csak egy nagyítót – mondta a fiainak, sokat sejtető mosollyal, az első otthoni vacsora után. – Van egy betanított hangyám! – Hol? – kérdezte a felesége. Forgatták a fiolát. Nézték a nagyítóval, még a lámpához is odatartották, de hiába. És ami a legfurcsább, ő se látta már!” Kedves Olvasóm! Írásom szeretetünnephez illő lehetséges befejezésein tűnődöm. 1. Emelj fel egy mákszemet az ünnepi asztalról, és képzeletben vidd egy börtöncella csupasz asztalára, ahol egy hangya várja. Lehet, hogy ugyanazt gondolod, mint a cellalakó fogoly, aki azért van ott, mert nyilvánosan kimondta azt, amit te nem mertél. 2. Idézet Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényéből (Bp., 1964): „Szürkületlámpák. Vagy inkább az esteledőhöz igazodó fények. Hogy lehet itt látni? Aztán eszembe jut: mindig azt az őrt lövik le, aki fénypásztában lépked. Aki a homályból vigyáz: lát és megmarad.” Érdekességként megemlítem, hogy Déry első munkahelye a Hargita megyei Galócáson volt 1913-ban, ahol pár hónapig tisztviselőként dolgozott. Az írót 1957-ben ítélték kilencévi börtönbüntetésre. Említett regényét politikai fogolyként 1958 telén a budapesti Gyűjtőfogházban kezdte írni, s a váci börtönben fejezte be 1960-ban. Az író szerint „mint minden utópia, ez is polemikus jellegű. Hogy milyen lesz a jövőnk, ez az ember sorsdöntő kérdése: én csak azt írtam meg, hogy milyen ne legyen.” Kedves Olvasóm! Vajon utópia az ártatlanságban bízni, amikor minden „hangyabolyban” törvénysértőket keresnek? Ráadásul mindenáron találni kell, mert úgy szól a parancs, hogy a méltó büntetéssel példát kell statuálni.

Kozma Mária