A pihenés egyik sokat használt jelzője a megérdemelt, sőt ezt kissé még fokozva: a jól megérdemelt. Példának okáért: ki nem hagynák az ünnepi nyugdíjas-búcsúztatókból a szónokló és attól kezdve volt munkatársak. A friss nyugdíjasnak viszont sok munkában eltöltött év után is bátorság kell ahhoz, hogy kijelentse: mától fogva senki nem mondhatja meg neki, mit csináljon, a saját időbeosztása szerint akar élni, önfeláldozó családpátyolgatást is csak módjával vállal, semmi dolga a rohanó és egyre fáradtabb pénzkereső világgal, ő naphosszat pihenni fog, és kész. Mielőtt azonban belekezdene ebbe az elhúzódónak tűnő, jól megérdemelt pihenésbe, még elgondolkodhat azon, hogyha mégis hiányozni fog a munkája, vajon azt jelenti, hogy a lénye egy része egész eddigi életében azonos volt a munkával, nagy kérdés, hogy ennek helyét átveheti-e teljes mértékben a jól megérdemelt pihenés? Pihenés! Mettől meddig? Csak délelőtt, csak délután? Reggeltől estig folyton-folyvást? A gondolkodó végül is arra jut, a pihenés legyen inkább csak rostok. Mondjuk, nagymamaként vállal némi unokázást, hetente egyszer ebéddel várja a család apraját-nagyját stb. Régi szótárak szerint a rostok katonai szakkifejezés volt, jelentése annyi mint hosszas menetelés és hadi út közben való megállás, pihenés, azért kellett rostokolni, hogy ezzel erőt gyűjtsön a sereg a továbbmenéshez. Mindenféle, akár fizikai, akár szellemi munka közben is szükséges szünetelni, vesztegelni, sőt lustán tespedni is az erőgyűjtéshez. Talán érdekesség, talán szomorú tudományos tévedés, hogy az 1950-es években lelkes tudósok és pszichiáterek az LSD-t olyan szerként népszerűsítették, ami a munkálkodó emberi élet, főleg a művészeti tevékenység javítását szolgálja, ezért sokszor „pihentető” szernek nevezték.

Durván leegyszerűsítve a történetet, az 1940–60-as években a pszichiáterek kísérleti célokra használták. Mivel a kutatók kezdetben semmilyen orvosi célra nem találták alkalmasnak, a svájci Sandoz gyógyszergyárból származó, kísérletekhez küldött ingyenes mintákat nemzetközi terítésben, széles körben terjesztették megfigyelésre, ám ez oda vezetett, hogy túl sokan kezdték használni. Timothy Leary pszichológus az 1960-as években még lelkesen népszerűsítette, arra biztatta az amerikai diákokat, hogy „induljanak be, hangolódjanak rá, és kapcsolódjanak ki” ezzel a testet-lelket pihentető anyaggal. A „kísérletek” egészen 1967-ig tartottak, amikor az Egyesült Államok hivatalosan betiltotta, veszélyes drognak határozta meg, és ettől kezdve illegális kábítószerré vált. Az ilyen „pihenésnek” természetesen semmi köze nincs a jól megérdemelthez, nem munkaszünetben rostokolnak erőgyűjtéshez az érintettek, a pihenés a valóság előli menekvést jelenti. Az embereknek mindenkor erős vágya létrehozni egy magán pihenőzónát, függetleníteni azt a munkától, közélettől, kisebb-nagyobb közösségtől, nemegyszer a szerető családtól is. Nem tévesztendő össze azzal a kényszerhelyzettel, amire a család ítéli az időseket, mert már nem alkalmasak munkavégzésre, a vélt vagy valós alkalmatlanságot becézik képmutató módon pihenésnek. Christopher Lasch (1932–1994) történész, társadalomkutató Az önimádat társadalma című könyvében így ír: „Bizonyos értelemben korunk legjellegzetesebb megnyilvánulása az öregség ellen folytatott hadjárat. Manapság az öregség különös félelemmel tölti el az embereket. Az öregség problémájának megközelítésére két út kínálkozik. Az elsőnek nem az élet meghosszabbítása a célja, hanem az élet minőségének javítása. Akik ezt a megközelítést javasolják, az öregséget nem elerőtlenedésnek tekintik, s aktívabb társadalmi szerepet követelnek azoknak, akik már túl vannak életük delén, de azért még hasznos évek állnak előttük. A humanisták ragaszkodnak ahhoz, hogy az öregség társadalmi és nem biológiai kategória. Ebből a szemszögből az öregség modern problémája nem a testi hanyatlás, hanem inkább a társadalomnak az öregekkel szemben tanúsított türelmetlensége, az, hogy a társadalom nem igényli a felhalmozódott tapasztalatot és igyekszik az öregeket a társadalmi lét peremére száműzni… és ami még fájdalmasabb, az idős emberek gondolkodás nélkül elfogadják önmaguk társadalmi leértékelését.” Az idézet jelzésértékű, még a jéghegy csúcsánál is kevesebb. Felsorolni is nehéz a sok tudományos és áltudományos elméletet, amely az öregedéssel foglalkozik. Nehéz révbe jutni a témában. Apropó! A rév eredeti jelentése kikötő, többnyire ikerpár a folyó két partján és komp szolgálja közöttük a kapcsolatot, az átkelést a folyón. Komp, amely oly szépen pihen, rostokol, vesztegel a révben és az időben, azaz Petőfi Sándor versében, hogy akár egy öreg, elcsendesedett ember jelképe is lehetne, a kocsma pedig az öregektől egyre távolodó harsány világé. A költő Szatmáron írta 1847 nyarán. „Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne, / Ha az éj nem közelegne. / Az éjszaka közeledik, / A világ lecsendesedik, / Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség. / De a kocsma bezzeg hangos! / Munkálódik a cimbalmos, / A legények kurjongatnak, / Szinte reng belé az ablak…”