Születésnapomra a családom megajándékozott Gazsi könyvével. Hogy ezt megtehették, köszönhető annak a mintegy háromszáz egyéni támogatónak is, akik adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy ez a kötet megjelenhessen. Nem szoktam jeles írókat, személyiségeket a keresztnevükön szólítani a nyilvánosságnak szánt írásaimban, most azért teszem, mert a neves filozófus, politikus, publicista Tamás Gáspár Miklós (1948–2023) az évtizedekkel ezelőtti Kolozsváron, ifjúságunk idején Gazsi volt jó barátnak és közeli, távoli ismerősnek egyaránt. TGM-ként jegyezte az újságok hasábjain a nemegyszer éles hangú, közéleti kérdéseket feszegető publicisztikai írásait. Amint a posztumusz kötetének borítóján is TGM: Kolozsvári esszék (Kolozsvár, 2024). A válogatásban a legrégebbi írás 1978-ban, az utolsó 2022-ben született. Átfutom a támogatók névsorát, alig egy-két név ismerős, ezt különös ellentmondásként élem meg, merthogy a kötet szerzőjét és az írásaiban megjelenő fő- és mellékszereplőket személyesen ismertem, beszélgettem velük, vagy a mi nemzedékünk által tisztelt nagy öregek voltak, akik arra méltattak, hogy beszélgessenek velem, mint Balogh Edgár, Tóth Sándor, aki a tanárom is volt az egyetemen.

A könyvben szereplők többsége nagyjából az én nemzedékem, de közülük sokan más hazát, vagy éppen túlvilági örök hazát kerestek maguknak, ez utóbbiak tehát mindannyiunk számára a voltak dimenziójában találhatók. Az is fura, hogy néhány nap eltéréssel a jelen és a múlt két helyén olvasok Vári Attiláról: az újságban arról tudósítanak, hogy meghalt, de Gazsi könyvében élő. És életem során hányszor, de hányszor eszembe jutott Gazsi édesapjának, Tamás Gáspárnak a „véletlennel” palástolt segítsége 1968 nyarán egy reggelen, amikor együtt utaztunk a Csíkszeredából Székelyudvarhelyre tartó zötyögős autóbuszon. Mivel azelőtt való napon látott engem a Hargita napilap szerkesztőségében (nyári vakációban egyetemistaként az újságírás dzsungelében próbáltam eligazodni), maga mellé invitált. Én eléggé ijedt voltam, mert éppen arra készültem, hogy életem első helyszíni riportját alkossam meg „valami” építkezésről. Bevallottam neki, azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá. Megérkeztünk Udvarhelyre, és Tamás Gáspár elkísért engem a sántierre, mert véletlenül éppen arra volt az útja, és bemutatott egy mérnöknek is, akit szintén véletlenül éppen ismert. Gazsi könyve születésnapi ajándéknak olyan lett a számomra, mint amikor az ember karácsony idején karácsonyi történeteket olvas. Időutazás persze, nemcsak az én születésnapom okán, hanem azért is, mert a Kolozsvárhoz köthető portrék, felvillantott sorsok és írói életpályák során mintha a nemzedékemnek is adatott volna egy kolozsvári születésnap. Ezt az olvasói képet tovább árnyalta a személyes kapocs is, hogy az 1990–2000-es években sokuk köteteit szerkesztettem a Pallas-Akadémia Kiadónál, könyvbemutatókon moderáltam a beszélgetéseket, ez volt a nyilvánosság, és e mögött ott lüktetett a találkozások öröme, az emlékező csevej, régmúlt pletykák, amelyek már élettörténetté, de legalábbis anekdotává nemesedtek. A baráti emlékezés jogán felsorolom, kikre vetül TGM mesteri kisesszéinek fénye, avagy kiknek a neve fémjelzi itt a korabeli erdélyi értelmiségi sors látleletét. Beleértve ebbe a minden sallangmentes, hétköznapi élet megélhetési kapaszkodóit is. Ennek egyik kirívó és tragikomikus példája, hiszen az írókra, ugye, annyi bohóság, bohémság ráragasztható, Ágoston Vilmos sorsa, őrá talán sokan emlékeznek Csíkszeredában is, az 1970-es években angol nyelvtanárként tanított a gimnáziumban. A 80-as években, miután minden értelmiségi munkából kirekesztette az államhatalom, 1985-ben végre sikerült álláshoz jutnia, munkásként dolgozott a nyárádi kisipari szövetkezetnél, ahol rágcsálóirtással kereste a mindennapi kenyerét… amíg aztán áttelepült Magyarországra. Sorolok tehát néhány nevet, de a felsorolás nem lehet teljes, hiszen ha névmutató lenne a kötet végén, sokkal, de sokkal többen szerepelnének benne. Ágoston Vilmos, Bálint Tibor, Balla Zsófia, Balogh Edgár, Bodor Ádám, Bretter György, Gyímesi Éva, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Kapussy Antal, László Dezső, Marosi Péter, Sütő András, Szász János, Szilágyi Domokos, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Tamás Gáspár, Tóth Sándor, Vári Attila. „Voltunk néhányan – írja TGM 2007-ben a Vilka ha-ha-ha-hatvanéves című születésnapi köszöntőjében –, akkor még nem ellenzékiek, talán a szó megszokott értelmében, hanem csak utálkozók, hátat fordítók, kivonulók, kitaszítottak, megfigyeltek. Keszekusza, kósza társaság. Fene modernek is voltunk persze.”